Ki vagyok én?
Egy kövér lány voltam, aki egész
életében le akart fogyni. Sokáig nem tudtam, hogy a bennem lakozó személyiségek
miért csatáznak egymással. Hogy egyáltalán miért találkozom más és más
arcaimmal, s miként kellene ezeket kezelnem. Nőként sok szerepet öltünk
magunkra, még az előtt is, hogy párra lelnénk. Amikor csak az ÉN lakozik a
lelkünkben és nincs mellettünk más, már akkor is sokféle módon jelenünk meg a
napjainkon. Minden azzal kezdődött nálam a személyiségfejlesztésemben, hogy
boldog akartam lenni. Viszont nem feltétlenül tudtam, ez mit is jelent.
Elvárásokat támasztottam az elképzeléseimmel szemben, s ha bármi másként
alakult, mint azt ahogyan én vázoltam kötelező kimenetelként, rögtön falakba
ütközött az aktuális álomképem.
Valahogy ilyen módon találtam rá
az életemben az ételre, mint vigaszdíjra, mint egy láthatatlan barátra, aki
sosem bánt, aki sosem beszél vissza, aki mindig örömet akar okozni és aki
feltétel nélkül ki is elégíti a vágyaimat. Elég morbid, hogy maga az evésélmény
képes volt vágyakat teljesíteni. Akárhogyan is próbálom elfelejteni azokat az
éveket, amikor szó szerint a zabálás adott értelmet mindennek, mégis emlékszem
a pillanataimra, amikor szemet hunytam a következmények felett, azért, hogy
csak ott, az adott pillanatban hadd ehessek. Elvesztettem a kontrollt, pusztán
azért, mert a folytonos kudarcaim, ellenállásaim okán akartam egy biztos
menedéket. A világunk ilyen, főleg a magányban. Ha nincs egy másik pólus, ami
feltétel nélküli örömforrás, akkor keresünk egy káros szenvedélyt, amiben
megtestesítjük a látszatboldogságot. Ez érvényes arra is, ha teljesen egyedül
töltünk el estéket és arra is, ha benne ragadunk olyan boldogtalanságokban,
amelyekből félünk kiszakadni.
Nálam többszörösen nehezített
volt a kiszakadás az evéskényszerből. Részben beleszőttem magam kritikán aluli
férfiak hálójába, akik kihasználtak, nem szerettek eléggé, akik szeretetéért
bármire hajlandó lettem volna. Másrészt nem találtam megfelelő kiteljesedést a
munkámban sem. Meneteltem előre robotüzemmódban, de nem volt szenvedély és
küldetés a hétköznapjaimban. S mikor már maga az ételfüggőség okozta kövérségem
el is szigetelt a külvilágtól, még jobban beletemetkeztem a munkába, amit
tulajdonképpen sosem szerettem. Csak azért süllyedtem bele nyakig, mert ez volt
az egyetlen általam uralt terület, amiben szinte csak rajtam múlott minden,
azaz, ha én bele tettem az energiát, akkor annak látszata volt. Így hát
munkamániám még inkább eltolt az aktív életformától, a szükségesnél is több
időt ültem ahelyett, hogy kimozdultam volna a négy fal közül.
Ebben az örökké tartó szürke
tengerben kerestem a kiutat. Hogy lehetnék tényleg boldog? Akárhogy is
próbáltam rájönni, egyre csak nőtt a személyiségeimre rátelepedő kételyek
száma. Több arcom volt: erős, független nő; karrierista, gátlástalan
munkatempójú nő; boldogtalan, megtört nő; kihasznált, kizsákmányolt, összetört
nő; akaratgyenge, megalkuvó nő; stresszfüggő nő; ételfüggő nő; magányos nő;
depresszív, elszigetelt nő; változni akaró nő; boldogságot és kiteljesedést
kereső nő, lelkes nő.
Ezek az arcok szüntelen
váltakoztak. Egyszer elhittem, hogy erős és független énem eltiporja a
boldogtalan és összetört mivoltomat. Máskor pedig visszarántotta a megalkuvó és
akaratgyenge szerepköröm a változni akaró nőt, aki ki akart teljesedni. Sosem
volt állandósság. Mindig akadtak szakadások, amelyek visszarántottak vagy épp
lendületbe hoztak.
Bárhogyan is igyekeztem, nem
értettem sokáig: Ki vagyok én? Erre a kérdésre egész életünkben kereshetjük a
megfelelő választ, ha nem fedezzük fel az önfejlesztés csodáját. Neveltetésünk,
környezetünk, személyiségjegyeink által vezérelve vagyunk valamilyenek és
legtöbbször pont ez korlátoz bennünket abban, hogy nyithassunk a világ felé.
Meg kellett keresnem magamban
arra a válaszokat, hogy ha tisztában vagyok a túlsúlyproblémám alap gyökerével,
miszerint azért vagyok kövér, mert állandóan és sokat eszem, akkor miért nem
vagyok képes ezen változtatni. Hiszen a megoldás egyszerű: ezt hagyjam abba.
Mégsem tettem. Nem tudtam befejezni a soha múlni nem akaró evést és mintha
megszűnt volt a tér-idő, nem érdekelt semmi más a pillanat adta örömforrásnál:
enni, sokat enni.
Nem volt más választásom: a
mélyére kellett ásni annak, hogy miért cselekszem ellentétesen, mint ahogy
élnem kellene a változáshoz. Elcsépelt önismereti tréning szlogenekkel volt
tele a padlásom, mert a "higgy magadban" és a "bízz magadban" elvek kimondva
buzdítóak, de a gyakorlatba átültetni ezeket már nem könnyű. Hiszen hogyan
valósítsam ezt meg, ha nem tudom, hogyan kellene tennem.
A dolgok az emberrel csak
megtörténnek. Mert nem egyedül élünk a világban és millió egy hatás
befolyásolja, merre fogunk jutni. Kivel találkozunk, kivel távolodunk el, kit
veszítünk el. Nagyon sok mindent képtelenek vagyunk irányítani, nincs
ráhatásunk, s leginkább pont ezek a dolgok húznak vissza bennünket a valódi
tettek mezejéről.
Megérteni, hogy "ki vagyok" ott
kezdődött, hogy azt belássam, mindig egy dologra fókuszáltam: arra, amim nincs.
Arra, ami nekem hiányzik, de másoknak van. Arra, amire vágyom, de nem kapom
meg. Arra, amiben mások sikeresek, de én nem. És ezáltal kritikussá váltam,
mert csak az lebegett előttem, hogy mire nem vagyok képes.
Ez az örökös kétely kiült az
életemre, de leginkább az arcomra. Nem tudtam letagadni, hogy irigy, féltékeny
vagyok az összes többi ember testére, életére, párkapcsolatára, boldogságára.
Nem rossz értelemben, hanem számomra fájóan. Mindenhol azt láttam: másnak van
már férje, gyereke, szép háza, szép autója, sikere, pénze, mindene. Ezáltal azt
éreztem: kullogok, el vagyok maradva, nekem ez nem jár, s én nem vagyok
felkészülve a változásra. Nem igaz. Fel voltam készülve rá, csak nem láttam
mást a negativitáson túl, ezért számomra egyértelműen az jelentett kiutat, hogy
másképp kezdjek a világomra tekinteni. Felsoroltam tehát azt: mi az, amivel
elégedett vagyok, mire lehetek büszke?! Elővettem egy üres papírlapot és leírtam
azokat a körülményeket, tulajdonságokat, javakat, érzéseket, pillanatokat,
amelyek okán azt tudtam mondani: igen, ebben jó, elégedett és sikeres vagyok.
Amikor szembesültem azzal,
mennyi jó dolog van bennem, s az életemben, elgondolkodtam, hogy ezt eddig miért
nem láttam és miért nyomta el az a sok beteljesületlen vágy, ami uralkodó volt.
Pusztán arra lenne szükségem, hogy változtatni akarjak pár dolgon és akkor
lenne lehetőségem más területeken is elégedettséget érezni.
A változásra viszont soha nem
fogunk alkalmas időpontot találni, mert kétféle módon érkezhet a vágy: tudjuk,
hogy változni kellene, de még nem fáj eléggé; vagy már égetően fáj, ezért
sokkal nehezebb pozitívan látni mindent.
Ha még nem fáj eléggé, akkor az
elodázás, időhúzás, kifogásrendszer bekapcsol bennünk, mert úgy érezzük: van
még idő meghozni a döntéseket. Nem minden életszakasz lehet alkalmas új
döntésekre. Van, amikor tényleg nem lehet egy tűt sem leejteni a szénakazalban.
De legtöbbször lenne helye annak a tűnek.
Ha már nem fáj, akkor viszont
sokkal nehezebb komoly eredményeket elérni. Ennek az az oka, hogy ijedt, dühös
és terhelt gondolatokkal mindig sokkal sötétebben látjuk az életet, azaz ismét
dominálnak azok az érzések, amelyek megint csak azt sorolják előrébb, ami
nekünk nem adatik meg, de másoknak meg sokkal könnyebben elérhető.
Találkoztam mindkettő
lehetőséggel: amikor még nem fájt eléggé és amikor már égett a ház. Valahol a
kettő között fél úton ébredtem rá arra, hogy soha nem lesz tökéletes az
időzítés a gyökérproblémáim kitépésére. Vagy megtanulok folytonossággal
fejlődni, vagy életem végéig keresni fogom a választ: Ki vagyok én?
Minden ember más emberekkel
együtt éli az életét, ezért társas kapcsolataink adnak visszajelzéseket a
velünk történt dolgokról: család, munka, barátok, párkapcsolat területén. Pont
ez a vesztünk is, mert a visszaigazolásokat rosszul értelmezzük. Évekig kellett
ahhoz önmagamat vizsgálni, hogy megértsem, hol rontom el, miért ér annyi kudarc
és ezek a kudarcok, sikertelenségek újra és újra az evésbe löktek.
A legfontosabb felfedezésem az
volt, hogy a saját mércémmel éltem. Minden embernek van egy egyéni
személyisége, gondolkodásmódja, története, tempója, reakcióképessége,
beszédkészsége, kommunikációs stílusa, haladási iránya. Ha bármilyen célban
mások cselekedetei hatással vannak rám, s tulajdonképpen tőlük függök, akkor
egy dolgot meg kell értenem: ha valakitől várok valamit, akkor ne az alapján
tegyem ezt, ahogyan én tenném, ahogyan én döntenék, amilyen tempóban és amilyen
módszerrel azt én akarnám. Mert más emberek más döntéseket, más tempóban és más
módszerrel tartanak célravezetőnek. Ha valami tehát nem sikerül vagy bárki más
ember kételyeket ébreszt bennünk, fontos szem előtt tartani, hogy ha nem
számunkra kedvező módon érkezik a válasz, az nem miattunk van és nem
feltétlenül rossz vagy elégtelen a válasz.
Ez a látásmódom akkor felerősödött,
amikor már megismertem Bencét. Könyvem mondhatni főszereplőtársát. Mi emberek
berendezkedünk az ÉN-csatornánkra. Magunkból indulunk ki, úgy várunk el
válaszreakciókat, ahogyan mi elképzeljük a tökéletes választ, s ha a valódi
válasz ütközik ezzel, elindul bennünk egy pánikreakció. Mert nem úgy kaptuk,
ahogyan mi elképzeltük.
Az életünk minden területére
kivetül ez a fajta ÉN-központúság és a kudarcaink jelentős része nem valós
kudarc, csupán nem az általunk megálmodott és elképzelt válaszokat kapjuk. Ez
létrehoz egy örökös aggodalommal csúcsosodó, negatív önértékelési tengelyt.
Ezen a tengelyen nem fogadjuk el a kilengéseket, nem is vizsgáljuk meg a
kilengések milyenségeit, pusztán elkönyvelünk mindent rossznak és kudarcnak,
ami nem úgy alakult, ahogyan mi elvártuk.
Elvárunk válaszokat, elvárunk
hatásokat, elvárunk változásokat. Az elvárások mindig negatív képet is
állítanak fel, s ezekbe erősen kapaszkodunk. Ha elvárjuk, hogy heti másfél
kilót fogyjunk és "csak" fél kilót adtunk le, hajlamosak vagyunk kizárólag
negatív attitűdöt csatolni ehhez, elkönyvelni a harcunkat semmitmondónak,
sikertelennek és csak azt látjuk ki ebből, amit nem kaptunk meg. A meg nem
kapott 1 kiló mínuszt, az el nem ért, tervezett eredményt, a kitűzött, meg nem
valósított tervet. Mert csak a száz százalékot fogadjuk el eredménynek.
Elvárásokat támasztunk magunk
elé és minden, ami ezzel egyenlőtlen, automatikusan kudarc listánkra sorolódik.
Ez a lelki folyamat tesz bennünket kritikussá, depresszívvé, elégedetlenné.
Emiatt vagyunk örökké negatív csatornáink élén. Mert nem hagyjuk, hogy a
válaszreakciókban lássuk a pozitívat, az eredményt, a sikert. Ez a sík tesz
mindig arra az irányra, hogy ha nem kapunk elég pozitív visszacsatolást, akkor
saját magunkat igyekszünk kompenzálni: például feladjuk az aznapi életmódváltó
tervet a "ma még megérdemlem, ma már úgyis mindegy" elvek mentén. Így
lesz állandó menedék az evés.
Voltam nagyon megkeseredett nő,
mert én pontosan így éltem. Nem láttam azt a sok jót és szépet, ami talán nem
volt annyira elégséges, mint vártam, de ha minden apró örömet megéltem volna
ahelyett, hogy a teljesítetlen feladatokat sorolom fel a napjaim végén, akkor sokkal
korábban találkoztam volna azzal az énemmel, aki segít megfejteni: Ki vagyok.
Ki vagyok? Egy valaha volt
százhetven kilós lány, aki öt évet szentelt arra az életéből, hogy mindent
megváltoztasson. Ennek az útnak a felismeréseit boncolgatja ez a blogom, s a programjaim is:
fogyásról, változásról, testképről, szerelemről, veszteségről, jövőképről.
