A szokás hatalma - 2. rész - Napi rutinok és a munka

Kész tortúra, mire az ember lánya beér a munkahelyére. A reggelek vagy tervezettek vagy nagyon rohanósak és tervezetlenek, sokszor kedvetlenek. Rám nagyon jellemző volt régebben, hogy folyton bajom volt a korán keléssel. Még úgy aludtam volna. A szabadság sem volt soha elég, jóval több időt képes lettem volna munka nélkül eltölteni, de minden egyes hétköznapi reggelen ugyanaz várt rám. Itt valljuk be, sokszor nem a munka szeretete vagy épp kiégése a kérdés, hanem az, hogy kevés a 24 óra ahhoz, hogy pénzt is keressünk, élvezzük is a napokat és elég terünk legyen a családdal, szeretteinkkel foglalkozni. Ezért kénytelenek vagyunk így beszorítani mindent a szürke hétköznapoknak csúfolt mókuskerékbe.

A munka mint hivatás illetve karrier sokrétű az ember életében. Kiskorunkban elképzeljük, hogy mit szeretnénk csinálni felnőttként, aztán ahogy telik az életünk, egyszer csak elérkezünk ahhoz a ponthoz, hogy valóban dolgozni kezdünk. Azt már a sorsunk vagy épp az elénk táruló lehetőségek sora diktálja, hogy végül hová sodor bennünket az élet, de az emberek java részére igaz az, hogy problémákkal szembesül a munkahelyén.

Tipikus munkahelyi anomáliák

Legyen szó bármely beosztásról, kezet fogunk a szervezetünket kínzó stressz forrásaival. Megismerkedünk a kollegaritás árnyoldalaival, a főnöki státusz egyeduralmával, az ügyfeleken vagy üzletfeleken keresztül pedig találkozunk az emberi személyiségtípusok valamennyi formájával. Akármilyen munkahelyen és besorolásban keresünk pénzt, az örökös nehézségek minduntalan szembe jönnek velünk. Beosztottként egy szervezeti egység apró láncszeme vagyunk, vezetőként két irányból kapjuk az elvárásokat, kollégaként ki vagyunk téve a pletykákkal vagy irigységgel egybekötött igazságtalan helyzeteknek, cégvezetőként komoly döntésekkel mások életében is hatásokat eredményezünk, dolgozó emberként a családunkért tartozunk felelősséggel. Önmagában a munka meghatározza napjaink meghatározó, ébren töltött létét, ezért nem csoda, hogy nagyon sok múlik mentális és fizikai állapotunk azon, milyen környezetben élünk és mennyire szeretünk abban a közegben munkát vállalni. Az már csak hab a tortán, ahol magától értetődő a túlóra, magasak az elvárások, nagy a teljesítménykényszer, de nagyon kevés a pozitív elismerés, visszacsatolás. Ha nem teljesítesz jól, akkor elvárják, hogy tedd oda magad jobban, ha viszont túlteljesítesz, az természetes és köszönet nélkül teszed nagyon sokszor. Ha hibázol, akkor kapod a felelősségre vonást, ha viszont rendesen végzed a dolgod, az szintén elvárható tőled és különösebb dicséret nem kíséri. Ha sérelmeznek veled kapcsolatban valamit, akkor felróják azonnal, ha viszont téged ér sérelem, akkor ki kérik maguknak. Ha te késel el véletlenül egyszer a munkából, azért mások előtt kapsz szidalmat, de ha valamiért kitűnő eredményt értél el, a főnök négyszemközt közli veled. Amikor szeretnél elmenni a gyereked szülői értekezletére, akkor félve kérsz kimenőt, de ha a főnöknek kedve tartja, korábban megy haza. Ha valamiben hiba csúszik, örökös kérdés, hogy miért nem néztél jobban utána, ha segítséget kérsz, akkor persze sosem ér rá senki veled foglalkozni. Ismerős? Ha nem is mind, de több állítás legtöbbünkre igaz. Ilyen és ehhez hasonló behatások érik az embereket napközben.

Ezek az impulzusok energiát szívnak le, kimerülnek a tartalékaink és enerválttá válhatunk nagyon hamar. Ezért sem mindegy, hogy milyen életmódot folytatunk és abban mennyi szerepet kap az ÉNIDŐ. Arról már kifejtettem véleményemet, hogy az ÉNIDŐ fogalma sokaknál egyenlő azzal, hogy naponta, akár órákat tudunk foglalkozni saját magunkkal, teljesen kizárva a külvilágot. Szerintem ez nem ennyire árnyalt. A fogalom sokkal  többször beilleszthető lenne életünkbe, mint azt mi gondolnánk. Énidőnek tartom azt is, amikor stresszelve munkahelyi problémák miatt benyúlunk a dugi csoki fiókunkba az irodában és kivesszük az édes, ropogós ostyás szeletet, majd fél perc alatt el is pusztítjuk. Ezekben a pillanatokban magunkkal törődünk, sebeinket ápoljuk és vigasztalódunk vagy épp a kedvünket próbáljuk javítani. Mindig utáltam, hogy az ügyfelek gyakorta leptek meg apró csoki desszertekkel, mert mindig volt kísértés. Egy tábla csoki itt, egy mini doboz bonbon ott, egy zacskó tejkaramellás cukor amott és én csak gyűjtöttem a stresszoldó dugi pakkot a legalsó fiókomban. Felbosszantott valaki és máris jogot formáltam arra, hogy szükségem van nyugtatóra. Legális ideglazító szer az édességek összes fajtája, így hát azt gondolván, hogy ez nem káros szenvedély, mindenki élvezettel falatozik a SWEET pakkjából.

Munkahelyi ok-okozat

Sziklaszilárd elhatározásunk hiába indul velünk reggel munkába menet, a nap folyamán olyan szikrák szóródnak ránk, amiket nehéz hárítani. Hányszor fordult elő, hogy vittem a kis dobozkáimat, amikbe megfőztem előző nap és keményen megfogalmaztam reggel, hogy márpedig ma végig csinálom és senki nincs, aki erről az útról letérítsen, aztán már ebéd tájékán megbotlottam. Ez lehetett tényleges, ott megtörténő bukás, vagy csak "látszat bukás". Amikor ott, abban a szent pillanatban úgy döntöttem, hogy a kollégák által rendelt és bőszen kínálgatott gőzölgő pizzába bele eszek, rögvest félre tudtam LÖKNI a műanyag ételtároló dobozomat. Jött is mellé a "jó lesz holnapra, ma legalább nem kell főznöm" vigasztaló, egyben lelkiismeret-furdalást elnyomó kifogás. De legtöbbször nem ott a szemük láttára adtam fel ismét, hanem az egész napi "pizza-saját kaja, pizza-saját kaja, pizza-saját kaja, pizza-saját kaja" mantrázásom közben már rég eldőlt a fejemben, hogy ESTE PIZZÁT FOGOK RENDELNI MAGAMNAK. És onnantól kezdve a napom szilárd elhatározása semmivé foszlott. Köddé, porszemmé, füstté vált. Láthatatlan méretűre zsugorodott a reggel még atombiztos és megingathatatlan életmódváltó elköteleződésem saját magamhoz. Mindezt azért, mert csúnyán szólt hozzám a főnök, beszólt a saját kajámra a nálam jóval vékonyabb kolléganőm, megint elfelejtette a főnököm, amit ígért, az egyik ügyfelem lekezelő volt velem, kaptam egy újabb adag feladatot a meglévőkre, amiket még nem tudtam teljesíteni, egy másik kollégám lebetegedett és megint helyette dolgozunk, a kollégák már megint pizzát rendeltek ebédre és ezt szagolom órákig, miközben az én kis dobozkámban ott a megmelegített brokkolis csirke. Brokkoli vs pizza. Az igazságtalan választási kényszer.

Van esélye a brokkolinak egyáltalán ilyen instabil mentális támogatással, amit magamnak adok magamtól? Van esélye annak a napom során, hogy ÉNIDŐT teremtsek magamnak, ha az értékes perceket brokkoliról pizzára cserélem? Rengeteg pillanatot pazarolunk el, amiről tényleg nem is gondolnánk, hogy mennyire fontosak lennének a terveinkhez.

NINCS IDŐNK SEMMIRE..... DE FÉLBEHAGYNI A DIÉTÁNKAT MINDIG VAN IDŐNK!

Haza érünk. Reggeli duzzadó erőnk annyira lelankad és átveszi a hatalmat a pizza gondolatmenete, hogy már be sem megyünk a tervezett csoportos aerobik órára. Rögvest lesz időnk bármire. Mindenre van időnk, ha nem kell életmódváltással, tervezéssel, felkészüléssel tölteni a perceket. Ha nem kell ÉNIDŐT teremteni. Évekig nem volt ÉNIDŐNK, amíg a rossz táplálkozási szokásokkal és a hízással töltöttük az életünket. De! Amikor életmódot váltunk, akkor első számú problémánk folyton az, hogy nincs idő semmire, nincs ÉNIDŐ.

Tényleg nincs ÉNIDŐNK vagy csak mi alakítjuk át a lehetséges ÉNIDŐKET pazarló tevékenységgel töltött üres járatokká?

Előző részek:

A szokás hatalma - 1. Reggeli rutinok

Következő részek:

A szokás hatalma - 3. Esti rutinok

A szokás hatalma - 4. Hogyan változtassunk a rutinokon?

OLVASS TOVÁBB! - Van még pár bejegyzésem, ami érdekelhet.
Ha van kedved, tarts velem az egészséges életvitelt bemutató utamon és kövess a facebook oldalamon illetve csoportomban.