Valamivel éjfél után megálltam a tükör előtt. Még képtelen voltam teljesen kiegyenesedni, egyik lábammal pipskedve, kissé sziszegő hanggal igyekeztem kicsikarni egy fotót. Magamnak, hogy végre ne csak a nehézségeket érezzem, hanem lássam is a nyűglődés mögött az eredmény csöppnyi foszlányát.
Mosolyogtam. Mert természetesen nem lehet elkerülni a tudatállapotot, ami felér valamiféle eufóriával, ha egy lapos hasat és vékonykás alsó fertályt konstatálok. Egy évtized reménykedése, kilátástalansága, mély depressziója, macska-egér játéka fut le előttem, amikor sóhajtom: bárcsak fájt volna az a sok somlói galuska, az az érthetetlen falásrohammal párolusó, beteges viszony a kajával. Bárcsak úgy hasított volna belém a valóság akkor, amikor még elkerülhettem vonna a testem teljes amortizációját.
Számo(ka)t vetettem. Leadtam 110 kilót, 2000+ napja vagyok "tiszta kajaholista", több mint 20 órán át voltam altatásban a testrekonstrukciós műtétek miatt, nagyjából úgy 380 cm heg borít, 38 éves vagyok, 135 napja ismerem a valódi és mindent elsöprő szerelmet. Egyszerűen belém csapott, mint egy villám, hogy minden öröm, minden szakmai siker, minden másoknak történő szüntelen, görcsösen példamutató cselekvés ellenére iszonyatosan fáj ez a 15 év és az a harc, amit eddig magammal folytattam.
Annyiszor volt porondon feladatom a fogyás, hogy jóformán tényleg csak erről szólt az életem: fogynom kell, mert nagyon kövér vagyok. Mindig minden e körül forgott, mert bármilyen kudarc ért, mindig ugyanoda kanyarodtam vissza gyökérokként: kövér vagyok. Mégis tudok mosolyogni, mert felfoghatatlan a tükörképemmel szemben állni. Én vagyok. Az örökké fogyókúrázó kövér lány 2000 nap harc után a tükörben lapos hassal, normális arányokkal, egészségesen. Még nem tudom élvezni, még nem tudom használni ezt az új testet, csak a fájdalmas túlélés éltet, mondván, még pár hét és minden jóra fordul. Be fog gyógyulni a combom, a popsim, a hasam, a szeméremdombom és a lelkem. Igen, a lelkem, amit úgy meggyötörtem 1,5 évtizeden keresztül.
Majdnem 3 órája fekszem ezen rágódva az esti bunkerem kellős közepén, 10 percenként pózt kierőltetve magamból, a szisszenő hangjaim közepette. Nehezek, álmatlanok az éjszakák, ez a mostani különösen. Ez nem tesz jót, a kintről beszűrődő fecskezaj erősebb mint a nappali óra masodpercenkénti kattanása, de semmi sem tudja csendesíteni a gondolataimat. Kicsilány, nyugodj meg, most már csak jó dolgok jöhetnek, még akkor is, ha most mérhetetlenül fáj, kényelmetlen és kimerítő a sehogy se jó lenni állapot. És a könnyek csak jönnek, mert most engedtem a csendben kitörni az érzést: túl vagyok ezen a nehéz 5,5 éven. Hallom, ahogy Vendel kioson lábujjhegyen a hálóból a mosdóba, nem sejti, hogy itt szipogok a nappali kanapéján. Aludnom kellene, s neki is nyugalmat hagyni, mert minden erejét rám fekteti. Emberfeletti tűrőképességgel kiáll egy helyzetben, amit mindennek nevezhetünk, csak normálisnak sem, hiszen a lelki egymásra találás első fél évében ilyen kemény próbatételt kell átélni a szerelmünknek. És ha ezt túl éljük együtt, talán semmi sincs, ami gátat vethetne a jövőnknek, a terveinknek. Nem álmodunk nagy dolgokról. Csak egy kis kertes házról és egy közös gyerekről, akit Vandának vagy Máriusznak hívnak majd, ha a jóisten megteremti nekünk gyümölcsét. És itt bőgök, mint egy tinilány, mert ebben a pillanatban rájövök: rohadtul, kimondhatatlanul boldog ember vagyok, tele tettvággyal és célokkal, csak nehéz örülni a jónak, amikor ennyire nehéz a fizikai létezés.
Soha nem leszek képes megérteni régi önmagamat, azt az évekig tartó tettek nélküli önámítást, amikor azon keseregtem: nem megy. Pedig 5,5 évnyi bizonyítékom van arra, hogy ez az első perctől kezdve ment volna, ha igazán fontos lettem volna magamnak és nem helyeztem volna magam elé az ételt, mint egy uralkodót, ami alárendelt minden észszerűtlen halogatást és kifogást a cselekvés hiányában. Soha nem létezett az, hogy "nem megy", mindig is ott volt az esély, soha nem volt valós akadály. Egyetlen korlátozó tényező volt: ÉN MAGAM. Ez az emberek 95%-ára igaz. És az esetek java részében minden körülmény, lehetőség, eszköz rendelkezésre áll, mégsem élünk azokkal. Kimondjuk, hogy nem megy, azt hazudjuk, hogy nem alkalmas az idő, bebeszéljük, hogy nincs kellő kitartástunk és egész egyszerűen legalizáljuk az indokokat arra, MIÉRT NEM AKARJUK ezt igazán komolyan venni.
Aki képes leadni 1 kilót, az képes minden további kiló leadására. A kérdés mindig ugyanaz marad: MIÉRT nem szeretjük magunkat eléggé ahhoz, hogy a legjobbat akarjuk magunknak? Mosolygok a tükörben, majd fájóan forgolódok a kanapén és ez az ambivalens létezés egyszerre teremti meg a pityergés és halk kacaj játékát. Mert akár mennyi gondolat is suhant ma át az agyamban, akárhogy is szenvedek most, azért mégis csak ideje végre megköszönnöm magamnak, hogy ezt végig csináltam.
Mindenkinek azt kívánom, hogy egy percet se halogassatok! Egyetlen napot se toljatok el, döntsetek MOST, ha változtatni kell.
