Kosár
0
0 Ft
Annyi minden változott bennem!
2021.02.25
Sok évig nem tudtam felülkerekedni az evésen. Bárhogyan próbáltam, mindig újra és újra az lett a vége, hogy győzött felettem.
Most 2021. március küszöbén járunk. Már 50 hónapja járom az utat, amit megkezdtem. 50-szer pipáltam egy hónap végén azt, hogy "most sem adtam fel".
Aki egyszer kövérségi spirálba kerül, az fel tudja mérni annak a jelentőségét, amikor az evés, mint rabosító méreg, elereszt és megszűnik az a kényszeres, szűnni nem akaró ehetnék korlátok nélkül.
Szeretek enni. Ma is szeretek enni.
De annyi minden változott az életemben, hogy megtanultam másként jutalmazni önmagam. Megtanultam a problémáimat másképp megoldani. Megtanultam kiállni magamért. Megtanultam nemet mondani.
És most tanulok élni....
Olyan jó érzés ez. Szabadnak lenni egy világban, ahol akaratod lenne hozzá, de ha úgy tartja a hormonrendszered vagy épp a vegetatív idegrendszered, hogy átveszi a hatalmat. És ha nem változtatsz az életviteleden, akkor nincs esélyed visszavenni a kormányzást.
Régen nem találkoztam már a "régi" Diával, aki szenvedett ettől. Az a színtiszta igazság, hogy úgy beszélek erről, mint az emlékekről. Annyi év telt el az "utolsó vacsorám" óta, hogy egyszerűen már nem emlékszem a zabálással töltött élményre. Csak arra, hogy ez rossz. Viszont annyira átszellemültem az új rendszeremre, hogy már az a normális, ahogyan most élek. Az a normális, hogy futó edzéstervet készítettem 24 hónapra és kitűztem célul az 5km-es futást. Az a normális, hogy "egészséges mértékű" étkezésekkel vígan elvagyok. Nem eszem keveset, hiszen az egész forradalmas eszme pont arról szól, hogy a jólléthez enni kell, viszont az én régi mértéktelen zaba orgiáim nem evések voltak, hanem szeánszok a pokolban. Igen, így emlékszem. A pokol volt, hogy nem tudtam parancsolni és 170 kilós súlyom ellenére megrendeltem a kajámat és lelkiismeret-furdalás nélkül betömtem mindent, meg még többet.
És ez a felemelő érzés, hogy normális ember vagyok, normális testméretekkel, normális lelki folyamatokkal, annyira nagy újdonság nekem.
Kiülni a fűbe egy pokrócra és úgy készíteni egy fotót, hogy büszkén vállalom a testemet úgy, ahol éppen most tartok, még 1-2 testrekonstrukciós műtétre "győzködve" magam. Csak így ülni, örülni az első tavasznak kötényhas nélkül. Ez az első tavaszom, ahol szabad a hasam, nem lóg a felesleges háj vagy bőr és teljesen átlagosan "beleszürkülök" abba a világba, ahol régen mindig kilógtam.
Ahogy Pásztor Anna énekelné: "Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni..." :)
Most már lesz mit mesélnem arról, hogy mi van a harcom után és nem örökké csak benne élek a változni akarásban.
Annyi minden változott legbelül, mélyen. Ki akar törni, kiáltani szeretnék, hogy végre szabad vagyok.
Szabad...
Ja, és már nincs tokám :) Ez a legnagyobb örömöm!
