Annyi minden változott bennem!

Régen nem találkoztam már a "régi" Diával, aki szenvedett ettől. Az a színtiszta igazság, hogy úgy beszélek erről, mint az emlékekről. Annyi év telt el az "utolsó vacsorám" óta, hogy egyszerűen már nem emlékszem a zabálással töltött élményre. Csak arra, hogy ez rossz. Viszont annyira átszellemültem az új rendszeremre, hogy már az a normális, ahogyan most élek. Az a normális, hogy futó edzéstervet készítettem 24 hónapra és kitűztem célul az 5km-es futást. Az a normális, hogy "egészséges mértékű" étkezésekkel vígan elvagyok. Nem eszem keveset, hiszen az egész forradalmas eszme pont arról szól, hogy a jólléthez enni kell, viszont az én régi mértéktelen zaba orgiáim nem evések voltak, hanem szeánszok a pokolban. Igen, így emlékszem. A pokol volt, hogy nem tudtam parancsolni és 170 kilós súlyom ellenére megrendeltem a kajámat és lelkiismeret-furdalás nélkül betömtem mindent, meg még többet.

És ez a felemelő érzés, hogy normális ember vagyok, normális testméretekkel, normális lelki folyamatokkal, annyira nagy újdonság nekem.

Kiülni a fűbe egy pokrócra és úgy készíteni egy fotót, hogy büszkén vállalom a testemet úgy, ahol éppen most tartok, még 1-2 testrekonstrukciós műtétre "győzködve" magam. Csak így ülni, örülni az első tavasznak kötényhas nélkül. Ez az első tavaszom, ahol szabad a hasam, nem lóg a felesleges háj vagy bőr és teljesen átlagosan "beleszürkülök" abba a világba, ahol régen mindig kilógtam.

Ahogy Pásztor Anna énekelné: "Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni..." :)

Most már lesz mit mesélnem arról, hogy mi van a harcom után és nem örökké csak benne élek a változni akarásban.

Annyi minden változott legbelül, mélyen. Ki akar törni, kiáltani szeretnék, hogy végre szabad vagyok.

Szabad...

Ja, és már nincs tokám :) Ez a legnagyobb örömöm!