Szóval, hogyan lettem kövér?
Egyszerű: kövérré ettem
magam. Mondhatom azt, hogy genetikai tényezők állnak a háttérben, kifejezhetem
az engem ért traumák iránti dühömet, szidhatom a mindenséget magam körül ezért
az e világomba kapott teherért. Ha így fogalmaznék, hazudnék. Én döntöttem úgy,
hogy enni akarok. Mindig. Egész nap. Legalább annyira voltam átlagos ebben,
mintsem kirívó, hiszen a kövérség létezik mindenhol a világban. Sokan áldozatai
ennek az állapotnak rajtam kívül is. Mégis egész életemben azt éreztem, hogy
egyes egyedül vagyok ezzel a gonddal és senki nem érti meg, miért szeretek
enni. Én magam sem tudtam sokáig beazonosítani, hogy tulajdonképpen milyen
kapcsolatom van az étellel. Nem láttam magam sem betegnek, sem olyan embernek,
akit ez az egész helyzet maga alá temetett volna. Bevallom, a környezetem
aggódó riogatását sem tudtam hová tenni, mert én eleinte semmilyen problémát
nem azonosítottam aköré, hogy mértéktelen mennyiségben eszem a napjaim
folyamán. Ma már persze látom magam. De hosszú út vezetett odáig, hogy
felismerjem a valós tényeket.
Valahol huszonegy éves korom környékén vette át az evés az uralmat
felettem és nem is engedett el harminchárom éves koromig. Abban a tizenkét
évben nekem semmi más nem adott megnyugvást, csak az evés. Kényszeres ételfüggő
voltam. Mindent ezzel akartam megoldani: örömet megélni, bánatot elűzni,
stresszt levezetni. Kétszámjegyű súlyom kevesebb mint tíz év alatt
felszökött a százhetven kiló fölé. Torz, extrém méreteimmel csak a bántást, a
megvetést, az öngyűlöletet kaptam. Kikeveredni ebből a mélyen gyökeredző
állapotból pokolian nehéz feladat volt. Itt nem ért véget a munkám. Ha egy
kövér ember eldönti, hogy le akar fogyni, az a döntése lesz az első a sok soron
következő lépés közül. Bármilyen hihetetlen, de nem ez a legnehezebb része a
folyamatnak. Lefogyni egy bonyolult küldetés. Az, ami utána következik, egy
külön történet. Esetemben maradandó következményei keletkeztek a súlyvesztésnek,
hiszen a testem minden pontján megereszkedett a bőr, és ott álltam harmincöt-harminchat
évesen egy remegő bőrjelmezben. Úgy véltem, hogy nem találok társat, ha ezt nem
hozza helyre szike. Nem a másik ember elfogadása volt a kérdés, hanem a saját
magam megszeretése, mert sem kövéren, sem lógó bőrrel nem tudtam azt mondani:
szeretem magam. Gyűlöltem mindent. Amikor a fogyás küldetése beteljesedett, a plasztikai
műtétek után végre visszakaptam egykori testem egy minőségében rosszabb
verzióját. Olyat, mint ami eredendően volt, nem tudok már birtokolni, mert a
feszes testet felváltotta egy hegekkel borított sebészi mű. Az évtizedig
megszokott kövér test és állapot nem múlik el a fogyástól. Én azt gondoltam,
hogy ha lefogyok, akkor egy csillámpónikkal teli szivárványvilágban találom
magam és egycsapásra minden kívánságom teljesülni fog. Pusztán a ténytől, mert
vékony vagyok. Sajnos, ez nem csettintésre történik és nem is azonnal.
Természetesen a vékonyabb, formás testet látom a tükörben, ünneplem. Boldogan
élem meg, de újra építeni a nem kövér személyiségemet már egy komplex folyamat.
Hiába hinnénk azt, hogy a vékonyság kezünkbe adja a boldogság elixírjét. Nem
fogja. Egy lehetőséget teremt csupán arra, hogy megismerjük azt az énünket, ami
ebben a testben várt ránk évekig.
Kényszeresen ettem. Nem láttam különbséget a normálisnak mondható evés és a kényszeres evés között. Ijesztő volt számomra, hogy az élet normális működése mellett ekkora feladattal kell megküzdenem. Ma már ételfüggőnek tekintem magam. Sokkal könnyebb volt választani az esti túlevést a mindennapok sűrű teendői mellett. Igazságtalannak tartottam az élethelyzetet magam körül. Nem értettem, miért kell úgy élnem, ahol ekkora feladattal kell megküzdenem. Keresve sem találtam válaszokat arra, miért nem lehet nekem is olyan egyszerű, mint számtalan vékony lánynak.Hiába jelezték a hozzám közel álló családtagok és barátok, nem értelmeztem tragikusnak a súlygyarapodásomat. Talán a legbelsőbb oka ennek az, hogy az évekig tartó kálváriám alatt én magam soha nem azonosítottam be azt az érzést, amit elfojtani szeretnék az evéssel. Ahogy azt sem kategorizáltam be soha, hogy miért vágyakozom ennyire az ételek iránt. Nehéz lett volna szembe nézni saját magammal, mert hajlamos voltam önámításra. Amikor igazán felmértem azt az állapotot, amiben tengődők, képtelen voltam válaszolni arra a kérdésre, hogy miért eszem túl sokat, és hová vezet ez az út.
Volt valamiféle hatalom felettem, amely ellen soha nem akartam küzdeni, egyszerűen csak elfogadtam. Én csupán annyit éreztem az egészből, hogy amikor a nyelvemhez ért a villára szúrt falat, egyszerre egy szivárvány színű világ köszöntött be. Ugyanakkor ebben az állapotban elveszett az értelem, ami keretet adott volna a jövőmhöz, hiszen egyre csak kövérebb és kövérebb lettem - szinte észrevétlenül. Pedig minden reggel tükörbe néztem. Nem éreztem azonnali beavatkozást igénylő feladatnak a fogyásomat, és ellenkeztem, valahányszor a súlyom miatt piszkáltak.Elsőként előbukkanó érzésként mindig az tört rám, hogy bántanak engem az emberek, méghozzá igazságtalanul. Minden ilyen beszélgetésem sírásba torkollott, amikor megkérdezték tőlem, mit akarok elérni ezzel az egésszel. Felesleges és kötekedő kérdésnek gondoltam. A fogyókúrával kapcsolatos témák szíven találtak és fájdalmat okoztak. Mások persze mindig törődő szeretettel közelítettek felém, aggódásukat fejezték ki, mégis szándékos piszkálódásnak éltem meg. Így váltam rendkívül sebezhetővé. Ennek a mély letargiának a középpontjában a tagadásom állt. Ducinak hívtam magam, amely egy erős feljavítása volt a valóságnak. Ma már határozott véleményem az, hogy egy százhetvenkilós lány nem duci, hanem kövér. Egy extrém túlsúlyt felhalmozó ember nem csak sokat eszik, hanem legtöbbször "zabál". Ez a két szó a mai napig meghatározóan két táborra osztja az olvasóim körét. Van, aki köszönetet mond a kijózanító szavakért, míg másokat annyira mélyen megsebzek velük, hogy belém marnak. Bántásnak éltem meg én magam is, ha "lekövéreztek", mert a szíven legmélyén pontosan tisztában voltam azzal, hogy egy időzített bomba ketyeg bennem. Nem akartam róla beszélni, ha pedig szóba került - márpedig számtalan esetben vitáztam a témáról a családommal, a barátaimmal, a szerelmeimmel -, akkor sírásba torkollott a vita. Rettenetes volt másoktól azt kapni: kövér vagyok. Akkoriban mély sérelemként éltem meg és tüskéket eresztettem az engem bírálók felé. A ma tudatában viszont megbánás van bennem. Tucatnyi "bárcsak..." kezdetű gondolatom kering körülöttem. Ha jóval korábban őszintén fordultam volna a tükörképemhez, jókora fájdalomtól és nehézségtől óvtam volna önmagamat. Késő bánat. Az viszont soha nem késő, hogy őszinte legyek önmagamhoz és másokhoz is. Így, a fogyási utam végén, a másik oldalon ácsorogva már nyíltan képes vagyok beszélni a köztem és az evésélmény között létrejött egészségtelen viszonyról.
...és beszélni is fogok erről nyíltan, mert tudom, hogy a fogyás nem "csak" étrend kérdése. Sokkal több annál. Sokkal több egy előtte és utána állapotnál. A fogyás pillangóhatás, dominóelv, a vonzás nagymestere... mert ha lelkileg rendbe teszed magad, minden mást is magával fogsz rántani az életedben és megvilágosodsz arról, mit is érdemelsz a saját életedtől, amit eddig talán elnyomtál.
folyt.köv.
