A legtöbb fogyókúrám megvonásra épült. Elvontam vagy
megtagadtam magamtól valamit: szénhidrátokat, zsírt, nassolnivalókat, pizzát,
vacsorát, csokoládét vagy egyebeket. Sajnos, a megvonásos diéták három okból
nem működnek: 1. Küzd ellene a testünk; 2. Küzd ellene az agyunk; 3. Küzd
ellene a környezetünk. Az agyam úgy működött, hogy ha tudatosan és folyamatosan
megvontam magamtól valamit, egyre jobban kívántam. Nem számított, hogy a szeretet, a szabadidő, a
tévé vagy a kedvenc ételem hiányzott-e. Ha megvontam valamit, nem tudtam a magam
teljességében élvezni az életet. Hamar beláttam, bármilyen diéta, amely az
igazán kedvelt ételek elhagyásán alapul, csak ideiglenesen működhet. Mindaz az
étel, amit nem ettem meg, kísértett. Amint a diétám véget ér - akár azért, mert
feladtam, akár, mert pillanatnyi sikert értem el -, kétszer akkora hévvel vetettem
rá magamat a kedvenc ételeimre. Amekkora áldozatot hoztam, annyit pótoltam be. Nem
csak a testem, az elmém is küzdött a megvonás ellen. És hogy erre rátegyek egy
lapáttal, a környezetem is otromba tréfát űzött félgőzzel tett
erőfeszítéseimből. Minden utcasarkon finom illatok terjengtek egy-egy
étkezdéből. A tévéreklámok ízletes ételekkel csábítottak. Minden benzinkúton
fillérekért szerezhettem olyan finomságokat, amelyek ízletesebbek, mint a házi
készítésűek. Folyton csak sóvárogtam. Nem az történt, hogy karcsún feküdtem le,
és másnap kövéren ébredtem. Apránként, fokozatosan híztam, ezért nem is értem,
hogyan történt. Mindössze az tűnt fel, hogy régebben belefértem kedvenc
nadrágomba anélkül, hogy be kellett volna húzni a hasamat a cipzár
felráncigálásához. Természetesen voltak kivételek. Ha teletömtem magamat
pizzával, majd kiürítettem a chipses zacskót, hazafelé megálltam egy újabb sütiadagért,
azért észrevettem, hogy túlzásba estem.
Mindig ezt csináltam. Hazaértem a munkából, leraktam a holmimat, kezet
mostam, majd bementem a konyhába, keresni valami nassolni valót és persze ételt
rendeltem magamnak. Rövidesen leültem a tévé elé, és falatozni kezdtem. Ha megkérdeztek
volna arról, miért teszem ezt, rövid habozás után azt válaszoltam volna: "Mert
mindig, minden napomon ezt csinálom."
Amikor ettem, gyakran egyfajta táplálkozási forgatókönyvet
követtem. Bizonyos étkezési helyzeteket olyan sokszor átéltem, hogy azokból
viselkedési mintázatokat, szokásokat alakítottam ki, amelyeket aztán
automatikusan követtem. A táplálkozási forgatókönyvek étrendem hegycsúcsai lettek:
némelyeknek egyértelműen tudatában voltam, de lényegesen nagyobb részük bújt
meg mindennapi tevékenységeim felszíne alatt. Akár észrevettem őket, akár nem,
képesek voltak meghiúsítani az étkezéssel kapcsolatos elhatározásaimat. Ebben a
forgatókönyvben a tévé jelentette számomra a háromszoros csapdát. Nemcsak arra
késztetett, hogy rágcsálhassak valamit, hanem arra is, hogy jó sokáig
falatozhattam, sőt a figyelmemet is elterelhette arról, mennyit fogyasztottam.
Belém vésődött a szeánsz: bekapcsoltam a készüléket, leültem a kedvenc helyemre
és következhetett az evés. Amíg a tévére meredtem, az evés-ivás lefoglalta a
kezemet. És mivel a gyomor nem tud számolni, minél jobban elmerültem abban,
amit néztem, annál kevésbé figyeltem arra, mennyit ettem közben.
Az elodázás mestere lettem. Amikor elköteleztem magam egy
apró változtatás mellett, bejelentettem saját magamnak és akár másoknak is ezt elhatározásomat.
Komolyan is gondoltam. Minden napom úgy indult: majd ma nekikezdek. De a
legtöbb napom húzósra sikeredett. Fél órát ültem a forgalmi dugóban, elfáradtam
a munkahelyemen. Ilyenkor rendszerint felülírtam a komoly elhatározással hozott
döntéseimet. Elvégre a mai nap kivételes volt - nehéznek bizonyult. A tudatos
evéstervet máris veszélybe sodorta a pillanat kielégítése. És ez az egyetlen kivételes
pillanat minden egyes alkalommal győzedelmeskedett felettem. Belső hangom azt
súgta: "Tudom, hogy eldöntöttem, de a mai nap más". Vagy: "Tudom, hogy nem
szabadna kólát innom, de ez egy különleges este, és olyan finom a kóla."
Amikor már magam előtt is kínossá vált a másnapok előre
sejthető meggyalázása, inkább hosszabb határidőket szabtam a holnap ígéretnél.
Mindig valamilyen eseményhez kötöttem, amivel megállapítottam, hogy most nagyon
rosszkor diétáznék. Ennek okán inkább későbbre helyezem az indulás napját. Így
gyakorlatilag szabad kezet adtam a kísértésnek, mert valójában megkönnyebbülést
jelentett minden pillanat, amikor "engedélyezetten" űztem az evés szeánszát.
Nagyon sokszor kettős érzés volt bennem ilyenkor. Egyrészt a lelkiismeret nem
dolgozott az elhalasztott döntésem okán, másrészt evések után mindig ott maradt
bennem egy kongó érzés. Most mi marad nekem, ha elfogyott az étel? Hiszen
valójában csak az üres tányér, a mosogatni való és az utána keletkezett
tartalommentes élet volt előttem. Küldetés nélkül, mindennapi rutinokkal együtt
élve, egy mókuskerékben ülve, a semmi érzése kergetett éveken át. Kizártam az
általa okozott kételyeket étkezések alatt, de önkéntelenül visszatértek, majd
kérdőre vontak a lelkemben. Magamra maradtam az étel nélkül, a lelkemben
szunnyadó vágyak ismét beteljesületlenek maradtak, tehát keletkezett egy
hatalmas űr. Ennek a betöltésére pedig ismételten csak az étvágyat használtam.
Ez volt a sokkal könnyebb út ahelyett, hogy az elhalasztott döntést végre
napirendi ponttá neveztem volna ki.
