Az érzelmi állapot hatással van az evéskényszerre

2021.04.18


Nagyon sokan menekülünk az evésbe. Még akkor is, ha nem tudjuk, hogy ez féktelen sprint a saját érzelmeink vállalásai helyett.

Sok vékony ember kérdezte már azt tőlem, hogy miért híztam meg? Sőt! Amikor annak idején készült velem egy interjú, akkor rengeteg komment érkezett az interjú partnerem fb oldalán, hogy nem az az erény, ha valaki lefogy, hanem az, ha sosem hízik meg. Mindkét kérdés vagy állítás egyazon magyarázatra szorul. Mert nem érti ezt az, aki sosem hízott meg.

Aki meghízik túlevés miatt, nem azért teszi ezt, mert annyira nincs tisztában azzal, hogy a sokat evés az hízáshoz vezet. Tudjuk. Mindannyian tudjuk, hogy a rossz, rendszertelen étkezési szokások, a mozgásban szegény életvitel hízást okoz. Mert nincs egyensúly. Eltolódik a mérleg a kalória puffer irányába.

Nem mindegy viszont a kiindulási pont. Azok a nők, akik terhesség miatt szednek fel 10-20-40 kilót, nagyon ritkán kerülnek tartósan extrém túlsúlyba, hiszen eredendően egy hormonális változás és a lélektani hatás okozta a hízást (kettő helyett eszem). A szülést követően nagyon sok fiatal anyuka küzd kisebb súlyfelesleggel. Én azt gondolom, hogy 100kg alatti súly esetén kisebb súlyfeleslegről beszélünk. Az én olvasatomban a problémás túlsúly 100kg-tól indul.

Azok a nők, akik tartósan 100kg fölé emelik a testsúlyukat, akár évekig és folyamatosan szenvednek is ettől a súlytól, nem a terhességet tekinthetik oknak a súlygyarapodás hátterében. Ahol 40 kg+ hízás történik egy normális testhez képest (legyen az átlag 60-70kg között), ott eredendően beszélhetünk érzelmektől vezérelt evésről.

Ekkor a táplálkozási szokás az már nem csak egy tévedés. Tucatszor olvassuk kommentekben, interjúkban, tv-ben, cikkekben: "felszaladt rám pár kiló". Aki ezt észleli, az még nem lavinán trónol. Aki látja, érzi és tudja, hogy a szokásoshoz képest elengedte a gyeplőt, nem rózsaszín ködben él, azaz teljes mértékben uralja az érzelmi evést, és általában tud is változtatni ezen.

Aki viszont 2-4-5-10 éven keresztül vagy még tovább hordoz egy állandó 40 kg+ súlytöbbletet, sőt, ezt gyarapítja éves viszonylatban, ott nem az esetleges terhesség a bűnös, ott már egy maradandó étkezési zavartság van. Azért írom, hogy zavartság, mert nem minden szokás jelent étkezési zavart. A legtöbb valamilyen szinten az, de két végletet tudok megkülönböztetni hízás és hízás között:

  • A tagadók, akik pontosan tudják, hogy nagyon el vannak hízva, de a párjuk elfogadása és a saját elfogadásuk tekintetében egyáltalán nem izgatják magukat a túlsúly miatt, és általában ők azok, akik egészséges kövérek, azaz nem társult még komoly betegség az elhízás mögé és azt gondolják, nem is fog. Illetve azt is gondolják, sőt, legtöbbször hangoztatják is, hogy a szerelem nem testsúly kérdése, ahogy a boldogság sem. Ők valamilyen szinten menthetetlenek és véleményem szerint sokkal rosszabb a helyzetük mint a másik csoportnak. Mert őket belülről nem marja semmi.
  • A szenvedők, akik azt tudják, hogy nagyon nagy bajban vannak, állandóan megoldást keresnek, belül tipródnak, orvosról orvosra járnak, megvásárolnak minden diétát, kütyüt, benne vannak 50 facebook csoportban, lépten-nyomon diétáznak és örökös fogyás-hízás az életük. Van, amikor aktívan fogyási pályán vannak és van, amikor belefáradva elengedik pár hónapra. Aztán újra jön a lelki zavartság szökőkútja és a belső feszültségek miatt erős fogyási láz tör rájuk. Nekik több esélyük van, hogy egyszer áttörést élnek meg.

Étkezési zavarnak azt tekintem, amikor a mértékletesség már nem tartható féken pusztán önuralomtól vezérelve. Azaz, nem tudunk nemet mondani, még akkor sem, ha tudjuk, milyen károkat okozunk. Sőt! Tisztában vagyunk akár komolyabb egészségügyi gondokkal is, mégsem vagyunk képesek változtatni és akkor is eszünk, ha pontosan tudjuk, hogy ezzel tetézzük a gondot. Ezek az esetek szoktak a drasztikus fogyókúrák csapdájában kínlódni, majd a kiéheztetés, a sanyargatás miatt az étvágy még jobban uralkodni kezd és végül a csillapíthatatlan evéskényszer lesz az úr. És egyszerűen nem tudunk változtatni, annak ellenére, hogy tudjuk, nem kéne annyit enni és változtatásra kényszerülnénk.

Ráfogjuk mindenre: pajzsmirigy, inzulinrezisztencia, mellékvese, időhiány, pénzhiány. Ráfogjuk ezekre, mégsem fogyunk, netán folyamatosan hízunk. A "nincs időm és drága az életmódváltás" kifogások a legnagyobb önbecsapások, ugyanis aki hízik, annak van ideje zabálni és pénze is van erre. Aki tudatosan étkezik, az tudatos költségvetést is párosít mellé és időt is tud teremteni, mert akar időt szakítani erre. Látom a mentorprogramos nőknél. Amikor bekerülnek egy olyan programba, ahol kézhez kapnak minden tudást, receptet, eszközt, akkor megtelik a program csoport facebook üzenőfala több száz havi poszttal, amiket nem én írok, hanem ők. Nők, akik arra hivatkoztak eddig, hogy nincs idejük, nincs pénzük, nincs kitartásuk, hirtelen mindenre tudnak megoldást találni, mert találkozik a vágyuk egy reménnyel, hogy most sikerülni fog.

Azért tudják ezt egyik napról a másikra megtenni, mert elkezdenek foglalkozni önmagukkal a programelemeknek köszönhetően. Minden, amit nekik "tanítok", azt saját magamon tesztelve én magam is kijártam.

Nálam nincs mentorprogram munkafüzet és mentális eszköztár nélkül, mert egész egyszerűen ez az első számú titok. Az érzelmeink szabnak legnagyobb gátat a fogyáshoz.


Amikor kihúzzuk a fejünket a hárítás gödréből, lehull az a rózsaszín köd és feleszmélünk, hogy milyen vakfoltokon lovagolunk "nekem ez nem megy" tagadással, miközben a siker kulcsa önmagunkban rejlik.

Érzelmeinket vetítjük rá az evésre.

Mindenre ezzel reagálunk. Párkapcsolat, család, munkahely, karrierút, siker, sikertelenség, feladatok, gyerek, férj, szomszéd, szülő, testvér, barát, hétköznapi gondok. Betemet minket az érzelmi hóvihar és egyetlen egy biztonságos közeg létezik, amit mi irányítunk: az evés. Ezt hisszük, miközben valójában az evés irányít bennünket észrevétlenül. De lényegtelen, hogy mi irányít mit, ugyanis a mozgatórugó ebben az az egyszerű folyamat, hogy az evés, az étel nem okoz csalódást, mi sem okozunk csalódást neki. Lényegében az egyetlen társ mellettünk, aki nem piszkál, nem szól bele semmibe. Egy élettárs.

Azért, mert vele, általa éljük meg a nehézségeket és évekig, lábon hordjuk ki a rossz párkapcsolatot, a nem nekünk való munkahelyet, a kimondatlan vitákat az Anyánkkal, a konfliktusokat a családi perpatvarokban, a szerelem és szenvedély hiányát a házasságban. Elnyomjuk, letagadjuk, inkább elfojtjuk és keresünk valamit, amiben nincs megfelelés, ami jól esik, ami örömet okoz, ami vigasztal, ami egyszerűen kell. Az étel. Az evés élménye.

A fogyásban a környezetünk és a körülöttünk lévő tényezők visszahúzó erők, ha azokat nem akarjuk tudomásul venni, illetve ha hagyjuk felülkerekedni a boldogságunkon. Csak azok a nők tudnak fogyni, akiket nem hátráltat ebben a társuk. Hátráltatás az, ha nem támogat a párunk, de az is, ha állandóan fricskáz és beszólogat, cikiz, cinikus, vagy egyszerűen csak nem vesz minket komolyan és poénkodik az egészen. Hátráltató tényező, ha meg kell magyarázni valakinek azt, hogy miért szeretnénk megváltozni. Az emberi kapcsolatok és az életünk hibapontjai felelősek azért, hogy az étel képes megadni a biztonságot, az örömforrást és egyfajta pót-szeretőként mellettünk áll. Ezt várnánk el a párunktól, a munkánktól, a családtól, az életünktől. Nem szeretünk konfrontálódni, magyarázkodni, és szégyenkezünk elmondani másoknak, hogy fogyni szeretnénk. Borzasztó lelki állapotokat okoz egy munkahelyi fricska, egy nálunk kövérebb kolléganő, aki azonnal ránk vetíti saját sikertelenségét, ha mi elszántságról adunk tudomást. És nem merünk kiállni magunkért, mert a kövérség miatt megsebzett lélekkel tűrünk. De nem lenne muszáj! Aki elkezd kiállnia önmaga vágyaiért és megtanulja a környezettel való kommunikációt, értéket teremt az életében. Megtanul akkor is véghez vinni egy projektet, ha ahhoz másokkal szembe kell állni. Mert megéri.

Önmagunk első helyre sorolása nem egyszerű eszközrendszer nélkül. Annyira sok a teher, a feladat a kövérség mellett, hogy már nincs erőnk másokkal vitázni, másoknak magyarázkodni, másoknak megfelelni. Ezért sokszor saját magunkról mondunk le mások kényelméért, a másoknak való megfelelésért. Aztán lopva eszünk, amikor senki más nem látja. És megnyugszunk, mert végre azt tehetjük, amit mi szeretnénk.

Rafkós dolog ez az érzelmi evés, amit a mögé álcázunk, hogy nem merünk kiállni saját életünk mellett azért, hogy másokat boldoggá tehessünk vagy másoktól távol tartsunk önmagunkat. Pedig az élet arról kellene szóljon, hogy mi boldogok lehessünk. Ezt pedig olyan testben élve, amit nem szeretünk, nem könnyű. Sőt, lehetetlen. És egy idő után már ördögi körként ez a tudat is evésre ösztönöz bennünket, annyira átveszi a hatalmat a kövérségi depresszió.


Pedig a megoldás csak az lenne, hogy teljesítjük az álmunkat: egyszer végig csináljuk. És egy lelkileg, testileg kiegyensúlyozott testben már elég bátrak lehetünk olyan döntéseket hozni, amiket kövér testtel és lélekkel nem merünk. Ki merjük mondani, hogy nem vagyunk boldogok, s nem félünk elszakadni, választani jobbat annál, mint amibe megalkuvással belekényszerülünk kövéren. Félve, hogy jobb nekünk nem juthat. De, sokkal több minden vár egy nőre, aki végre boldogan nézhet tükörbe és boldogan néz a saját lelkébe. Az élet akkor kezdődik, ha megízleljük azt, hogy a testünk szabaddá tesz. A test, ami felszabadít a frusztrált múltunktól.

Mert félünk egyedül maradni, félünk bátornak lenni.

Félünk.

Ezért inkább eszünk.