Egy este Szily Nórával - kimaradt gondolataim

Március 6-a. Életem első nyilvános platformja a történetemről és arról, mit érzek. 90 percen át beszélgettem Szily Nórával és a programom endokrinológus orvosával a kövérségről, a miértekről, a kiútról. Beszélgettünk, 90 perc volt az életemről, de a mögöttes 14 év küzdelme nem kiáltható ki magamból 1,5 óra alatt, így bőven van még mondanivalóm. Néhány utólagos gondolatot szeretnék még hozzáfűzni, amely fakad abból, hogy időhiány miatt nem tudtunk minden apró részletet érinteni, ám fakad arról a tőről is, hogy belőlem mit váltott ki az élmény. Teljesen véletlen, hogy az előadás napja erre a "spirituális" időszakra esett.

Hosszú út van mögöttem, ezért azt gondoltam, itt az idő végre a legkevésbé kényelmes helyzetbe hozni magam: mások előtt beszélni erről az egészről.

Amikor a kezembe nyomták a mikrofont és Szily Nóra beinvitált az emberek elé, nem mertem felnézni, nem láttam semmit, csak a vakító reflektor volt a szemem sarkában és túl akartam élni a bevonulással járó izgalmat. Nem fogok hazudni, 90 percen át remegett a kezem. (Most itt ülök a laptopom előtt, trikóban és leggingsben a délelőtti turmixommal, kócos hajjal és nagy a szám. Mert nem lát senki, mert nem vagyok középpontban.) Az én tapasztalatom az írásban bontakozott csak ki eddig, nyilvános szereplésektől egyelőre még mindig félek. Pedig 90 percben volt kacagás, voltak mély pillanatok és ott volt az én nagy pillanatom, amikor felülmúltam önmagam abban, hogy ki mertem állni ennyi ember elé. A beszélgetés közben már kitisztult az előttem lévő tér és láttam a pillantásokat, ismerős arcokat. Mindenki, aki fontos volt számomra az nap este, ott ült és kacsintott. A legbiztosabb bázisom a testvérem volt, aki legmélyebben ismeri az életem - de még neki is tudtam meglepetést okozni. Legmélyebb időszakaimban senki nem tudta, mennyire megvisel engem az evés zavara és az abban keresendő kiút meglelésének hiánya. Bármennyire is próbáltam előtte végig gondolni, hogy miről lesz szó, annyira gyorsan elteltek a napok, hogy végül addig jutottam el felkészülésben, hogy a taxi már itt állt a ház előtt és én még fehérneműben rohangáltam sikoltozva, hogy úristen, sehol sem tartok. Így a színpadon olyan gondolatokat fogalmaztam meg, amelyeket akkor ott úgy éreztem magaménak, ahogy kijött belőlem és semmit nem terveztem el előre. Általában hadarok, erre azért próbáltam figyelni, de nem mindig sikerült. Voltak olyan kérdések, amelyek elgondolkodtattak. Talán a legutolsó volt számomra a legmegrázóbb. Az az érdekes, hogy mivel céltáblákat és komoly motivációs eszközöket használok saját átváltozásom alatt is magamon, ezért Nóra kérdésére tételesen tudtam volna válaszolni, de élesben megkeresni a választ arra, hogy 5 év múlva milyen Diát szeretnék látni, kisebb gondolkodás után csak annyit tudtam mondani:

Boldog szeretnék lenni.

S a mögöttes magyarázatot este a nézőkre bíztuk. Ki mit lát a boldogság(om) mögé? Mitől függ egyáltalán, hogy egy ember miért érzi magát boldognak vagy épp miért nem? Számomra nem kérdés, hogy a kövérségemet én soha nem tudtam elfogadni. Beletörődni, önsajnálattal kérdéseket csoportosítani köré talán. "Miért kell nekem megváltoznom? Miért nem szeretnek így engem? Miért nem a belső értékeim a fontosak? Miért kell bárki szerelméért a külsőmön változtatni? Miért kell ezt átélnem?". Tucatnyi hasonló kérdés kísérte végig sokáig az életem, amikor nálam jobban senki nem akart változni, ám pont én voltam az, aki legnagyobb akadályát adta a változásnak.

Az evéskényszer, az étel iránti függőség ugyanolyan betegség, mint amennyire döntés kérdése is. Hiszen, amikor belevágtam és azon a januári reggelen felébredtem, s megadtam a végső döfést a romboló életmódom felett, akkor nem arról volt szó, hogy bekaptam egy pirulát és egyszeriben elmúlt volna az éhségérzetem vagy az ételek és ízek iránti mély függőségem. Nem megoldást kaptam azon a reggelen ezekre, hanem egy saját magam által kialakított új szokásrendszert kellett iszonyatos nagy munkával és elköteleződéssel elkezdeni beépíteni az addig kilátástalannak tűnő életembe.

Önámítás azt gondolni, hogy van olyan ember, aki tényleg nem tud lefogyni. Aki tényleg nem tud fogyni, semmilyen segítséggel, semmilyen módszerrel, az nem akar fogyni. Vagy akar, de nem veszi tudomásul, hogy segítség nélkül nem fog menni. Márpedig sokan nem mernek kérni segítséget, mert a legtöbb kövér ember szégyelli magát még orvos előtt is. Ez nagyon sok orvos hibája is. Hiszen a "ne egyen annyit" utasításokkal és ötletekkel tele a padlás, ezt a legkönnyebb kimondania bármely szakembernek. Ha ez ennyire egyszerű lenne drága orvosaim, akkor a blogom nem létezne és Magyarország nem lenne élvonalban az elhízásban. A megoldás nem merülhet ki annyiban, hogy "ne egyen annyit". A kövérség azért alakul ki, mert túl sokat eszünk (eltekintve egy-két esettől). A zsírsejtek azért osztódnak, mert folyamatosan koplalunk, majd újra zabálunk. Mindenki magába nézhet, akinek van súlyfeleslege. Van olyan életmódváltása, amelyet nem hagyott abba? Nagyon kevés ember csinálja végig, mert elfárad a rosszul választott módszerekben. Teljesen mindegy mi a módszer: az enyém, a ketogén, a paleo, bármelyik. Az a baj, hogy nincs mögötte egy ÉLETRENDSZER, ami összetartja az elhatározásunkat. Én ebben találtam megoldást. Egy olyan biztonsági hálót építettem magam köré, ahol minden reggel azzal kezdem a napot, hogy MA IS KI KELL TARTANOM, és minden este úgy zárom az estéket, hogy meg is köszönöm magamnak, amiért MA IS MINDENT MEGTETTEM, AMI TŐLEM TELHETŐ VOLT. Én kövér testben, bőrtől lógó kisebb testben NEM VAGYOK BOLDOG. Olyan életet szeretnék, amelyet megálmodtam, amelyet legcsodálatosabbnak tartok és nem érem be kevesebbel, mert egyetlen egy földi életet kaptam Diaként. Hiszek abban, hogy a lelkünk tovább él, de jelenlegi életemet Diaként most élem és nekem csak most van lehetőségem kihozni ebből a maximumot. Ezért nem sajnálom az időt tanulásra, fejlődésre, s már nem sajnálom magamtól az időt a lassú fogyásra sem. Hiszen kerül, amennyi időbe kerül, de el tudom mondani, hogy fogyás és testrekonstrukciós műtéteim után a hátralévő nekem adatott időben úgy élhetek majd, hogy abban kifogásolni valót nem találok. Mert olyan testben és ezáltal olyan mentális térben fogok élni, ahol többé nem lesz teher a testsúlyom, az abból fakadó frusztráció.

A boldogság nem a testsúlytól függ. A boldogság attól függ, hogy olyan testben és lelki boldogságban élhessünk, amelyben megteremtődik minden tényező minőségileg értendő legmagasabb foka: esztétika, lélek, egészség, család, kiteljesedés.

Ehhez csak olyan testben lehet élni, amelyet szeretünk és nem olyanban, amelyet megalkuvással elfogadunk. Aki azt mondja, hogy szereti önmagát túlsúllyal - szíve joga ezt érezni, nincs is köze ehhez senki másnak rajta kívül. De az is biztos, hogy nem él olyan életet, amelyet a teljes e földi életre kapható kiteljesedésben élhetne. Abban a kiteljesedésben, amikor nem kell azon agyalnia, hogy mely boltban kap magára ruhát, amikor nem sóvárog más emberek szépsége után, amikor büszkén vonul végig az utcán, amikor lihegés nélkül végig járja álmai városát, amikor önmagához viszonyított csúcsélményt tud elérni az élet bármely területén csupán attól, mert MAGABIZTOS, KIEGYENSÚLYOZOTT, EGÉSZSÉGES, VONZÓ....... és FELHŐTLENÜL BOLDOG. A boldogság valóban mindenki számára mást jelent, s maga nemében mindenki mást tart boldogságnak. De sajnos sokan élnek tagadásban. Olyan tagadással összefonódott elfogadásban, amikor a kövérséget elfogadják, élhetőnek tartják, normálisan élik meg és életükben nem életfeladatnak tartják a karcsúbb test elérését. Minden kövér ember tagadásban él, aki elfogadja önmagát - hangsúlyozom, hogy ez magánvélemény, ám aki a túloldalon van már, az egyetért velem, mert látja a különbséget a nagyon rossz szokásokkal együtt élés és a helyes életmód között. Nem tudom egyszerűbben megfogalmazni, mint hogy a fogyással együtt a világ kinyílik. Teljesen más perspektíván kezdi az ember szemlélni önmagát és ezen kívül olyan szépségeket, vágyakat és ábrándokat talál, amelyek létezéséről korábban nem is tudott.

A kövérséggel való együttélés elfogadása magában hordozza azt is, hogy a kövér ember azt sem tudja miről mond le a tagadásában.

Mert nem tudja, mi várhatna rá egy mentálisan, egészségügyileg és esztétikailag komfortosabb testben/lélekben. Még az sem ment fel ez alól senkit, aki volt karcsú, de az évek alatt vált túlsúlyossá. A kövérség ugyanis megtanít egy másik életet élni, amely nagyon megváltoztatja, legtöbbször rombolja a személyiséget és ezért van az, hogy a nagy fogyások után minden ember más. Volt "A", lett kövéren "B", majd újra lefogyva lesz "C", aki nyomokban sem tartalmazza "A-"t. Mert személyiségváltozáson ment keresztül a súlytöbblet terhe alatt. A kövérségben meg kell tanulni másként élni. Mert teher az önbizalom, az énkép, a sportos élet szempontjából az a sok lemondás. Teher a kiteljesedésben. Akadály abban, hogy olyan életet élhessünk, amelyet megérdemelnénk saját magunktól. Kövéren élni hiba. És senki nem tud meggyőzni arról, hogy neki kövéren jó.

Elfogadjuk a kövér életet. S pont ez a tagadás adja azt, hogy lemondunk saját magunkról, arról az életről, amelyről halvány fogalmunk sincs, milyen lehetett volna.