
Egy este Szily Nórával - kimaradt gondolataim
Március
6-a. Életem első nyilvános platformja a történetemről és arról, mit érzek. 90
percen át beszélgettem Szily Nórával és a programom endokrinológus orvosával a
kövérségről, a miértekről, a kiútról. Beszélgettünk, 90 perc volt az életemről,
de a mögöttes 14 év küzdelme nem kiáltható ki magamból 1,5 óra alatt, így bőven
van még mondanivalóm. Néhány utólagos gondolatot szeretnék még hozzáfűzni,
amely fakad abból, hogy időhiány miatt nem tudtunk minden apró részletet érinteni,
ám fakad arról a tőről is, hogy belőlem mit váltott ki az élmény. Teljesen véletlen,
hogy az előadás napja erre a "spirituális" időszakra esett.
"A március 6. (újhold) és a március 21. (telihold) közötti időszak rendkívül fontos az idei évben. Olyan erős teremtő energiák vannak, hogy bármit könnyűszerrel megvalósíthatunk. Így különösen fontos, hogy ezekben a napokban milyen gondolatoknak, érzéseknek, szavaknak és tetteknek adunk teret. Ha már jó ideje tudatosan járod az utad, és folyamatosan engeded el a múlt fájdalmait, blokkjait, akkor nagy valószínűséggel elkezdenek beérni a legmélyebbről feltörő vágyaid."

Idézet forrásai: olvasd el itt és itt.
Köszönöm Orsolya barátnőmnek az újhold - telihold cikket március 5-én, mert tudta, miért és mikor kell küldenie egy ilyen új helyzetben, hogy úgy álljak neki, ahogy szeretnék és kell! Ilyen egy igazi barát!

Soha jobbkor nem
indulhatott el egy teljesen új időszámítás az én utamon is. Vízválasztónak
éreztem már fél évvel ezelőtt is, amikor a felkérést megkaptam a Femina
jóvoltából, és tudtam, hogy ezen az estén valami meg fog változni. Na de mi
változott bennem? S egyáltalán én miért és hogyan változtam meg az évek alatt?

Hosszú út van mögöttem, ezért azt gondoltam, itt az idő végre a legkevésbé kényelmes helyzetbe hozni magam: mások előtt beszélni erről az egészről.
2 órával előadás előtt érkeztem. Amikor a művészbejárón át felmentem az öltözőkhöz és az egyik ajtóra ki volt függesztve a nevem, akkor döbbentem rá, nincs visszaút. Nekem ma ki kell állnom 330 ember elé és mesélnem kell. Szily Nóra - személyiségében oly természetes módon - ez idő alatt nyugtatott, tanított, módszereket mesélt nekem a nyilvános megjelenések előtti praktikáiról és megígérte, hogy segít, ha a pillanat bármely töredékében azt érezném, elvesztem a színpadon. Én ott az öltözőben a komfortzónámat kerestem. Hiába. Annyira természetellenes közeg volt számomra, hogy remegve léptem a színpadi színfalak mögé.

Amikor a kezembe nyomták a mikrofont és Szily Nóra beinvitált az emberek elé, nem mertem felnézni, nem láttam semmit, csak a vakító reflektor volt a szemem sarkában és túl akartam élni a bevonulással járó izgalmat. Nem fogok hazudni, 90 percen át remegett a kezem. (Most itt ülök a laptopom előtt, trikóban és leggingsben a délelőtti turmixommal, kócos hajjal és nagy a szám. Mert nem lát senki, mert nem vagyok középpontban.) Az én tapasztalatom az írásban bontakozott csak ki eddig, nyilvános szereplésektől egyelőre még mindig félek. Pedig 90 percben volt kacagás, voltak mély pillanatok és ott volt az én nagy pillanatom, amikor felülmúltam önmagam abban, hogy ki mertem állni ennyi ember elé. A beszélgetés közben már kitisztult az előttem lévő tér és láttam a pillantásokat, ismerős arcokat. Mindenki, aki fontos volt számomra az nap este, ott ült és kacsintott. A legbiztosabb bázisom a testvérem volt, aki legmélyebben ismeri az életem - de még neki is tudtam meglepetést okozni. Legmélyebb időszakaimban senki nem tudta, mennyire megvisel engem az evés zavara és az abban keresendő kiút meglelésének hiánya. Bármennyire is próbáltam előtte végig gondolni, hogy miről lesz szó, annyira gyorsan elteltek a napok, hogy végül addig jutottam el felkészülésben, hogy a taxi már itt állt a ház előtt és én még fehérneműben rohangáltam sikoltozva, hogy úristen, sehol sem tartok. Így a színpadon olyan gondolatokat fogalmaztam meg, amelyeket akkor ott úgy éreztem magaménak, ahogy kijött belőlem és semmit nem terveztem el előre. Általában hadarok, erre azért próbáltam figyelni, de nem mindig sikerült. Voltak olyan kérdések, amelyek elgondolkodtattak. Talán a legutolsó volt számomra a legmegrázóbb. Az az érdekes, hogy mivel céltáblákat és komoly motivációs eszközöket használok saját átváltozásom alatt is magamon, ezért Nóra kérdésére tételesen tudtam volna válaszolni, de élesben megkeresni a választ arra, hogy 5 év múlva milyen Diát szeretnék látni, kisebb gondolkodás után csak annyit tudtam mondani:
Boldog szeretnék lenni.
S a mögöttes
magyarázatot este a nézőkre bíztuk. Ki mit lát a boldogság(om) mögé? Mitől függ
egyáltalán, hogy egy ember miért érzi magát boldognak vagy épp miért nem?
Számomra nem kérdés, hogy a kövérségemet én soha nem tudtam elfogadni. Beletörődni,
önsajnálattal kérdéseket csoportosítani köré talán. "Miért kell nekem
megváltoznom? Miért nem szeretnek így engem? Miért nem a belső értékeim a
fontosak? Miért kell bárki szerelméért a külsőmön változtatni? Miért kell ezt
átélnem?". Tucatnyi hasonló kérdés kísérte végig sokáig az életem, amikor nálam
jobban senki nem akart változni, ám pont én voltam az, aki legnagyobb akadályát
adta a változásnak.
Az evéskényszer, az étel iránti függőség ugyanolyan
betegség, mint amennyire döntés kérdése is. Hiszen, amikor belevágtam és azon a
januári reggelen felébredtem, s megadtam a végső döfést a romboló életmódom
felett, akkor nem arról volt szó, hogy bekaptam egy pirulát és egyszeriben
elmúlt volna az éhségérzetem vagy az ételek és ízek iránti mély függőségem. Nem
megoldást kaptam azon a reggelen ezekre, hanem egy saját magam által
kialakított új szokásrendszert kellett iszonyatos nagy munkával és
elköteleződéssel elkezdeni beépíteni az addig kilátástalannak tűnő életembe.
Azon a reggelen én tényleg úgy keltem fel, hogy vagy megoldom ezt a rám nehezedő lelki, fiziológiai, egészségügyi és esztétikai problémát vagy feladom és elbúcsúzom.
Én nem tudtam már tovább élni ebben a testben. Ki kellett mondanom: nem akarok kövéren élni, s ha így kell élnem, nem tudom tovább elviselni. Túl nőtt rajtam a nehezék. Kövérségi depresszióm legmélyén voltam, ennél nagyobb gödörbe már nem kerülhettem. Egy utolsó utáni esélyt adtam arra, hogy azt mondhassam a végén, ha netán most sem sikerül: nem rajtam múlott.

Önámítás azt gondolni,
hogy van olyan ember, aki tényleg nem tud lefogyni. Aki tényleg nem tud fogyni,
semmilyen segítséggel, semmilyen módszerrel, az nem akar fogyni. Vagy akar, de
nem veszi tudomásul, hogy segítség nélkül nem fog menni. Márpedig sokan nem mernek
kérni segítséget, mert a legtöbb kövér ember szégyelli magát még orvos előtt
is. Ez nagyon sok orvos hibája is. Hiszen a "ne egyen annyit" utasításokkal és
ötletekkel tele a padlás, ezt a legkönnyebb kimondania bármely szakembernek. Ha
ez ennyire egyszerű lenne drága orvosaim, akkor a blogom nem létezne és
Magyarország nem lenne élvonalban az elhízásban. A megoldás nem merülhet ki annyiban,
hogy "ne egyen annyit". A kövérség azért alakul ki, mert túl sokat eszünk
(eltekintve egy-két esettől). A zsírsejtek azért osztódnak, mert folyamatosan
koplalunk, majd újra zabálunk. Mindenki magába nézhet, akinek van
súlyfeleslege. Van olyan életmódváltása, amelyet nem hagyott abba? Nagyon kevés
ember csinálja végig, mert elfárad a rosszul választott módszerekben. Teljesen
mindegy mi a módszer: az enyém, a ketogén, a paleo, bármelyik. Az a baj, hogy
nincs mögötte egy ÉLETRENDSZER, ami összetartja az elhatározásunkat. Én ebben
találtam megoldást. Egy olyan biztonsági hálót építettem magam köré, ahol
minden reggel azzal kezdem a napot, hogy MA IS KI KELL TARTANOM, és minden este
úgy zárom az estéket, hogy meg is köszönöm magamnak, amiért MA IS MINDENT
MEGTETTEM, AMI TŐLEM TELHETŐ VOLT. Én kövér testben, bőrtől lógó kisebb testben
NEM VAGYOK BOLDOG. Olyan életet szeretnék, amelyet megálmodtam, amelyet
legcsodálatosabbnak tartok és nem érem be kevesebbel, mert egyetlen egy földi
életet kaptam Diaként. Hiszek abban, hogy a lelkünk tovább él, de jelenlegi
életemet Diaként most élem és nekem csak most van lehetőségem kihozni ebből a
maximumot. Ezért nem sajnálom az időt tanulásra, fejlődésre, s már nem sajnálom
magamtól az időt a lassú fogyásra sem. Hiszen kerül, amennyi időbe kerül, de el
tudom mondani, hogy fogyás és testrekonstrukciós műtéteim után a hátralévő
nekem adatott időben úgy élhetek majd, hogy abban kifogásolni valót nem találok.
Mert olyan testben és ezáltal olyan mentális térben fogok élni, ahol többé nem
lesz teher a testsúlyom, az abból fakadó frusztráció.
A boldogság nem a testsúlytól függ. A boldogság attól függ, hogy olyan testben és lelki boldogságban élhessünk, amelyben megteremtődik minden tényező minőségileg értendő legmagasabb foka: esztétika, lélek, egészség, család, kiteljesedés.
Ehhez csak
olyan testben lehet élni, amelyet szeretünk és nem olyanban, amelyet
megalkuvással elfogadunk. Aki azt mondja, hogy szereti önmagát túlsúllyal -
szíve joga ezt érezni, nincs is köze ehhez senki másnak rajta kívül. De az is biztos,
hogy nem él olyan életet, amelyet a teljes e földi életre kapható kiteljesedésben
élhetne. Abban a kiteljesedésben, amikor nem kell azon agyalnia, hogy mely boltban kap magára ruhát,
amikor nem sóvárog más emberek szépsége után, amikor büszkén vonul végig az
utcán, amikor lihegés nélkül végig járja álmai városát, amikor önmagához viszonyított
csúcsélményt tud elérni az élet bármely területén csupán attól, mert
MAGABIZTOS, KIEGYENSÚLYOZOTT, EGÉSZSÉGES, VONZÓ....... és FELHŐTLENÜL BOLDOG. A
boldogság valóban mindenki számára mást jelent, s maga nemében mindenki mást
tart boldogságnak. De sajnos sokan élnek tagadásban. Olyan tagadással összefonódott elfogadásban, amikor a kövérséget
elfogadják, élhetőnek tartják, normálisan élik meg és életükben nem
életfeladatnak tartják a karcsúbb test elérését. Minden kövér ember tagadásban
él, aki elfogadja önmagát - hangsúlyozom, hogy ez magánvélemény, ám aki a
túloldalon van már, az egyetért velem, mert látja a különbséget a nagyon rossz
szokásokkal együtt élés és a helyes életmód között. Nem tudom egyszerűbben
megfogalmazni, mint hogy a fogyással együtt a világ kinyílik. Teljesen más
perspektíván kezdi az ember szemlélni önmagát és ezen kívül olyan szépségeket,
vágyakat és ábrándokat talál, amelyek létezéséről korábban nem is tudott.
A kövérséggel való együttélés elfogadása magában hordozza azt is, hogy a kövér ember azt sem tudja miről mond le a tagadásában.
Mert nem tudja, mi várhatna rá
egy mentálisan, egészségügyileg és esztétikailag komfortosabb testben/lélekben.
Még az sem ment fel ez alól senkit, aki volt karcsú, de az évek alatt vált
túlsúlyossá. A kövérség ugyanis megtanít egy másik életet élni, amely nagyon
megváltoztatja, legtöbbször rombolja a személyiséget és ezért van az, hogy a
nagy fogyások után minden ember más. Volt "A", lett kövéren "B", majd újra lefogyva
lesz "C", aki nyomokban sem tartalmazza "A-"t. Mert személyiségváltozáson ment
keresztül a súlytöbblet terhe alatt. A kövérségben meg kell tanulni másként
élni. Mert teher az önbizalom, az énkép, a sportos élet szempontjából az a sok lemondás. Teher a
kiteljesedésben. Akadály abban, hogy olyan életet élhessünk, amelyet
megérdemelnénk saját magunktól. Kövéren élni hiba. És senki nem tud meggyőzni
arról, hogy neki kövéren jó.
Elfogadjuk a kövér életet. S pont ez a tagadás adja azt, hogy lemondunk saját magunkról, arról az életről, amelyről halvány fogalmunk sincs, milyen lehetett volna.
A kövérséggel folytatott küzdelem sok mindenre megtanítja az embert, s hibák árán is képes felállni a legmélyebb állapotokból is, ha akar. Nem megy könnyen, megbicsaklik a térd, hiszen folyamatosan kitartani egy cél érdekében nagyon nehéz. De beismerni a hibákat, tanulni azokból és folytatni a harcot, az viszont mindent felülmúl. Merni kell hibázni, merni kell megtanulni azt, hogyan lehetünk jobbak önmagunknál. A fogyás nem esztétikai küzdelem. Mentális harctér, folyamatos ellenszéllel. De én azt mondom, hadd lobogjon a hajunk ebben a szélben.
