Egyszer elfogy a majd holnap...

Kislányként az ember még nem látja tisztán a körülötte lévő világot, és elképzelni sem tudja, milyen lesz az élet 15-20 év múlva. Ezért felelősséget sem tudunk vállalni későbbi életünk vonatkozásaiban a múltban történt döntések miatt. Mostanság sokat elmélkedem a gyerekkoromon és az elmúlt sok éven. Egy filmben láttam egyszer egy mondatot, ahol a nagymama azt mondta gyermekének:

Azt hiszem, igaza van. Én nagyon sok mindenre emlékszem, szinte tisztán. Sok mindent bánok. Sok mindent teljesen máshogy csinálnék, de ott, akkor nem tudtam, milyen következményei vannak a jövőmre nézve az akkori kimondott szavaknak vagy az eseményeknek. Azt hisszük, hogy az élet hosszú és messze van még a felnőttkor, pedig sokkal hamarabb beköszönt, mint akkor gondoltuk volna. 34 évesen néha elrettentő visszagondolni, hogy voltam általános iskolás, középiskolás, ma pedig második diplomámat szeretném lassan megszerezni és eközben úgy elszálltak az évek, mintha csak ma lett volna, hogy tipegőként a karácsonyfa alatt játszottam a Barbie babámmal.

Cserfes, nagyszájú, szőke hajú kislány voltam. Az évek alatt a hajam sötét szőkévé "barnult", de én ugyanaz a határozott kis csaj maradtam. Mégis a szívemben olyan érzékeny és álmodozó voltam, ami valahogy sosem passzolt össze az én karakán természetemmel. Kívülről tűnhettem sokszor támadó kis kakasnak, belülről doromboló cica voltam mégis. Mindig is magamnak való voltam. Sokkal jobban szerettem egyedül lenni a gondolataimmal, az írásaimmal, a verseimmel. Gyakorta eltűntem a gyerekszobámban, és ki sem bújtam onnan, mert szőttem a regényeim szálait az őskori számítógépemen és mentettem le lemezre azokat. Persze, ahogy egyre jobban nőiesedtem, úgy bújtam elő a kis szobámból és váltam folyton szerelmes tinivé.

Elég sokat csatáztam a szüleimmel. Közös nyelvet beszéltünk és szép gyerekkorom volt, de valahogy mindig kamaszosan viselkedtem, és sok mindent nem értettem intelmeikben. Ma már persze tudom, hogy minden erőlködésük csak azért volt, hogy én erős és boldog felnőtt lehessek. Nehéz gyerekként egy szülő fejével látni a világot, hiszen a mi lelkünk még annyira gyermekded és dacos. Sok mindent változtatnék akkori viselkedésemen és lennék sokkal előrelátóbb, tudatosabb, jövőbelátó. Nem fogok hazudni, abszolút bánom, hogy gazdasági főiskolát választottam a 16 éves koromban megálmodott majd valahogy elkúszó média diploma helyett. Mindig az írás érdekelt, az irodalom, a költők érzelmi világa, de valahogy sosem engedtem kibontakozni ezt magamban. Lettem tehát író vagy újságíró helyett bankár és sokat köszönhetek ezeknek az éveknek is, de azt hiszem, 12 évet pazaroltam el az életemből olyan valamire, amit sosem éreztem igazán magaménak. Inkább voltam ebben azért jó, mert óvodáskoromtól kezdve szerettem "dirigálni", óvónőim szerint már ott is kiosztottam a baba konyhában a feladatokat a csoporttársaimnak. Talán ezért lettem végül bankban is vezető. Vezetőnek lenni épp olyan szabadság, mint amekkora teher. Megmondani másoknak, hogyan lehetnek a legjobbak és ebben segíteni őket fantasztikus érzés. De az ember valahol elveszíti önmagát ebben. Folyton másoknak megfelelni és hárítani a nyomást a beosztottak felé iszonyat nagy teher. Valahol ebbe rokkantam bele a kövérséggel egyetemben a sok évig tartó gurulós forgószékben ülve.

Valahogyan le kellett vezetni a feszültséget, amit a megfelelni akarás, a folyamatos stressz és maga az élet adott a duciság plusz terhe alatt. Mégis tökéletesen színészi vénával tudtam végig élni azt a 12 évet, amíg egy olyan szakmában próbáltam érvényesülni, ahol csak a karakterem és szorgalmam volt helytálló, de a vágyaim egészen mást akartak volna. Hogy miért nem léptem korábban és miért ragadtam benne egy olyan életben, amelyben igazán boldog és kiteljesedett sosem voltam, még mindig nem tudom megmagyarázni. Egyrészt kényelmes egy olyan állást betölteni, amire az embernek van született adottsága, és képes emiatt elsiklani az igazi álmok mellett. Pedig annyira rövid az élet, amiben lehetőséget kapunk valamiben igazán kiteljesedni. Sajnálom, hogy korábban nem voltam elég bátor, elég kitartó, elég vagány.

Annyi mindent hagytam ki csak azért, mert benne ragadtam az életemben, bele tespedve. A kilókkal párhuzamot vonva pedig örökké mérges leszek korábbi énemre, hogy miért vártam mindig a majd holnapra. Örökös kifogások övezték a fogyási terveimet. Mindig elkezdtem, mindig abba hagytam, folyton újra terveztem, és egy örökkön örökké tartó tervezés lett az egész 12 év, amit ebben töltöttem. Iszonyatosan dühös vagyok, amikor arra gondolok, hogy 12 évvel ezelőtt is megszoríthattam volna hajánál fogva a duciságomat, és kiránthattam volna magam ebből az állapotból, de bizonyosan nem hagytam volna magam eljutni 151 kg-ig. Nem is tudom, hogyan történt ez az egész és miért élhettem így hosszú évekig. Honnan indult a kálvária, hogyan lett belőle tragédia és örökös fájdalom. Bárcsak megállíthattam volna ezt időben. Ha a sors akarta volna, így is-úgyis eljutottam volna az írásig és nem vigasztalhatom magam azzal, hogy ez a blog a válasz arra, miért kellett ezt átélnem. Lehet erről az oldalról vizsgálni, de valójában ez is csak önáltatás, hogy kevésbé érezzem az elvesztegetett évek terhét. Nem! Sajnos bármennyire is igaz az, hogy most végre képes voltam kitörni a megalkuvások és a karrier-fásultság világából új célokat találva, akkor is azt kell mondjam, hogy későn kaptam észbe.

Az embernek minden percet ki kell használni az életre. Egyetlen elvesztegetett perc sem telhet el úgy, hogy a zabálást választjuk a tettek helyett, mert sokkal nagyobb tétje van az egész harcnak, mint akkor, abban az evéssel töltött másodperc-halmazban sejtjük. Évekkel későbbi eseményeket befolyásol minden falat, amit magunk ellen veszünk a szánkba. Ez egy olyan háború, ahol azt hisszük, a világgal küzdünk, pedig csupán saját magunkkal állunk egy csatatéren. Az ember lánya pedig sajnálja magát és képtelen másik énén sebet ejteni addig, míg nem muszáj. De mikor muszáj?

Mai fejjel egyértelműen tudom, hogy nekem más utat kellett volna választani mind karrierben, mind a testem börtönét illetően. Nem ez volt az én utam. Legfőképp a testemben bezárva élni nem volt jó döntés és rengeteg időt pazaroltam el az önsajnálat leple alatt. De talán sosem volt ez önsajnálat, inkább gyengeség, gyávaság, kényelmesség. Lusta voltam, borzalmasan lusta, hogy szembe merjek nézni a valódi ábrándjaimmal. Holott végig álmodoztam az egész életemet. Rendkívül érzékeny, ábrándozó lány vagyok, azt hiszem, mindig is átlag felett viseltem ezek tulajdonságait, és éppen ezért estem abba a csapdába, hogy minden vágyakozásom ezen a szinten meg is rekedt. Az ábrándozás megölte a tetteket és a valódi célkitűzéseket, holott akkor lett volna minden álomból valóság, ha merek magammal szembe nézni.

Nagyon sok ember jár a cipőmben. A kezében a megoldás, az elhatározás, a testében a hormonális problémákkal mégis minden reggel úgy dönt, hogy majd holnap. Pedig az élet produkál kegyetlen és váratlan helyzeteket, amik miatt egyszer elfogy a holnap. És ez az, amit pénzért sem vehetünk. Kislányként ezt még nem értjük, nem látjuk, de gyakorta felnőttkorban sem gondolunk rá érettebben. És itt követjük el a legnagyobb hibákat. Gyerekként indok rá maga a gyermekded énünk, hogy nem értjük a saját életünk feletti felelősségtudatot. De felnőttkorban mi a magyarázatunk?