Duciságom minden állomása a hízástól, a duci állapoton keresztül a fogyási ütemen át egy darabig mentesült az önvádak alól.
Aztán amikor elkezdtem foglalkozni a kérdéssel, hogy nem ártana lefogynom, egyre közelebb kerültem az önsajnálat világához. A fogyási sikertelenség és az önáltatás, a hit, hogy márpedig én mindent megteszek - miközben korántsem volt így -, mégsem fogyok, rám helyezett egy vádaskodó vonalat. Hibás volt mindenki rajtam kívül. Ez persze csak egy bizonyos időszakig tartott szemellenzőt előttem, mert, amikor sikerült átvennem az uralmat a testem és a kilók felett, ezt felváltotta egy csillapíthatatlan düh és megbocsátani képtelenség.
Szokták mondani és milyen igaz, hogy az elkövetett bűnök csak akkor válnak fájóvá, amikor a következmények utolérnek bennünket. Addig képesek vagyunk elhessegetni minden lelkiismeret-furdalás kezdeményt, de amint muszáj szembe nézni a tettek súlyával, már iszonyatosan hergel és fáj az, amit el kell szenvedni.
Egy extrém túlsúlyt cipelő ember kétféleképpen tud szembesülni a kövérlét fájó következményeivel:
1) ha valamilyen ezen oknál fogva bekövetkezett betegség lát napvilágot és egyértelműen a túl-etetés vezetett idáig (pld. diabétesz, stb.);
2) ha a fogyás után sem kapja vissza azonnal sudár vonalait.
Azon "szerencsés" extrém túlsúllyal megbirkózó emberek egyike vagyok, akik a túlevés következtében kialakult kilók terhe alatt nagy egészségügyi károkat nem szenvedett el - csak inzulinrezisztenciát hordott ki lábon egy átlagnál kicsivel magasabb vérnyomással. Az zárójeles megjegyzésem lehetne, hogy ez bármelyik percben megváltozhatott volna, ha nem lépek időben. Nincs olyan túlsúlyos ember, aki nem találkozik a rizikófaktoros betegségekkel előbb vagy utóbb.
A tizenvalahány éven át növesztett hasi típusú elhízás viszont azok közé sorol, akiknek bőre soha nem tudott volna magától visszahúzódni eredeti állapotra. Ezért én nem a kövérségtől szenvedtem leginkább, hanem a fogyás után látott test látványától - most!
Érted... szenvedsz, dolgozol a fogyásért 3 évig, aztán még azzal is meg kell küzdened, hogy itt nincs vége. Vagy megtanulsz együtt élni egy ilyen testtel vagy vállalod, hogy "újraszabnak" a műtő asztalon.
Nincs kérdés. Nem akarok 36 évesen ilyen maradni. Évek óta készülök erre. Jobban vágyom rá, mint kövérségem alatt az ételre, de legalább annyira szenvedek is a lelki hátterétől.
Most jutott el a tudatomig az, hogy mit tettem magammal. Ez nem hiszti. Nem siránkozok, nem nyavalygok, hanem természetes emberi módon élem meg a "milyen ostoba voltam, bárcsak..." típusú gondolatokat.
Ki a fene akarna egy több mint 180 fokos vágást csípőjétől a derekán át addig, ameddig majd szükséges lesz - ez ott derül ki a műtő asztalon. Számítok a 360 fokra, aztán meglátjuk, mi szükséges. Az orvos is arra törekszik, hogy szép legyen. Ezért engedem. Csinálja, amit kell.
Kell. Oké. De! Ettől még örökre ott lesz a testemen ez a hatalmas vágás, és eddig nem lett volna muszáj eljutni. Illetve ez a 3. vágás. Hiszen mindkét karomon van már 1-1 hónaljtól könyék hajlatig. Nem csak nekem nehéz ez. Szülői fronton látom a kétségbeesett tekinteteket, amikor előre tudod, hogy a gyerekednek fájni fog, szenvedni fog. Amikor ivartalanítani vittem a kiskutyáimat, zokogtam. Féltettem őket egy rutin műtéttől. Mit érezhet egy Anya, akinek gyerekét saját evészavara miatt már másodszor altatják el, hogy visszakapja azt a testet, amit egyébként kapott - de minden féltés és segítőszándék ellenére eltorzított. Tudtam volna változtatni sokkal korábban - de nem sikerült időben.
Ki a fene akar műtő asztalra feküdni önszántából, ha nem muszáj? Senki.
De rájöttem, előbb dühösnek kell lennünk, hogy utána meg tudjunk bocsátani.
Próbáltam a "2 szék technikáját" alkalmazni magamon. Egyik széken a régi énem, másik széken a mai énem és meg kellett egyértelműen fogalmaznom, mi a helyzet - ezzel együtt kimondani ami fáj, amit másképp kellett volna csinálni.
