Eljutottam arra a pontra, hogy már nem ismernek fel az ismerőseim

2021.06.10

Valahol ez vicces, de javarészt nagyon jó érzés. Jobb érzés, mint amennyire fura érzés de azért kicsit szégyellem is.


Most találkoztam 8 év után először a régi fodrászommal, aki mellett elmentem az utcán, köszöntünk is egymásnak, visszaköszönt. Bementem a közértbe, majd visszafelé illedelmesen megkérdeztem, hogy van. Pár másodperc szünet után megkaptam a kérdést, amire minden duci lány vágyik: "Te vagy az, Klaudia?" :)


Igen, én vagyok.


De mégsem én vagyok. Mert az a lány, aki akkor voltam, mindig is azzá akart válni, aki ma vagyok. Csak sokat nyűglődött, őrlődött, kereste az útját és ezen az úton lett valami teljesen más gondolkodásmód, személyiség.


Természetesen alap személyiségjegyeit senki nem tudja levetkőzni. Maradtam ugyanaz a türelmetlen, impulzív, szenvedélyes skorpió, csak egy sokkal letisztultabb, lenyugodott énem irányítja. Mert igen, ha bármit ki kellene emelnem a testsúlycsökkenésen és küllemváltozáson felül, akkor ez lenne az: kövéren én állandóan frusztrált és hangulatember voltam, szűnni nem akaró ingerlékenységgel. Ezért, sokan azt gondolhatták rólam, hogy igazi agresszor vagyok.
Pedig nem. Csak épp örökösen harcoltam belül önmagam gyengeségei, kifogásai ellen és persze legtöbbször vesztettem is. Ez még jobban feldühített és ezt a sok kudarcot gyakorta másokon vezettem le. Be is ismerem, sajnos ilyen voltam. Nehéz belátni, de igenis ilyen voltam.


Míg egyébként, aki nagyon közelről ismer, tudja, hogy végtelenül érzékeny vagyok, nagyon szeretek adni, önzetlen vagyok és eléggé önfeláldozó is. Ezért is tudott a kövér énemnek mindig behódolni manipulatív módon a változni akaró változatom.


Természetesen, ha ma valaki felidegesít, ugyanúgy lobbanok, az igazamért hevesen kiállok és nehezen viselem a "NEMET". :D Mert akaratos vagyok, ambiciózus, maximalista és ha valami nem úgy megy, ahogy azt elterveztem, kibillenek, ezért az ösztönök mindenek feletti tűzzel ruháznak fel. De talán pont ez segített az érzékeny lelkemnek túlélni ezt a 4,5 évet, meg az előző tizenkettőt.


Ha valaki segítséget kér és nem hagyja, hogy segítsek, nagyon zavar. Kicsit önmagamat látom mindenki másban is, aki egyszerűen nem hajlandó letenni a kifogásokat és még abban a szakaszban tart, ahol minden körülményt a saját célok és az egészség elé helyez. 120-140-160+ kg-os lányok keseregnek, hogy nem tudnak lefogyni (pont ahogyan én is tettem anno), de semmilyen lépést nem tesznek, csak azt mondják: "Nem megy..". De, mindenkinek megy, aki akarja, hogy menjen és senkinek nem megy, aki nem tesz érte, hogy menjen.



Azt kell mondjam, s ezt a régi énemnek is üzenem utólag, hogy egy kövér ember nem engedheti meg magának, hogy kövéren kifogásokat keressen, az étellel éljen házas életet és nem engedhet magának egyetlen percet sem vesztegetni. Mert sajnos a zabálás csak rosszat hoz lelkileg is és egészségügyileg is. Mégis abban a luxusban élünk kövéren, hogy zabálunk, leszarjuk az egészet, a kifogásokba gubancolódunk egyre jobban és jobban.

Változni kellene, de egy lépést sem tesznek sokan, elhiszik, hogy majd valami csoda egyszer beléjük költözik és megérkezik az áttörés.Most, amikor Brigi nem ismert fel, éreztem egy kis szégyent is. Mert azzal, hogy nem ismert fel, tudomásomra is hozta, hogy felismerhetetlen vagyok régi testemhez képest. "Az arcod...." - mondta többször is. Igen, az arcom el volt torzulva, fel voltam fújódva, teljesen eltűntek a vonásaim, a csontozatom, mert az egész fejem egy merő tokás háj volt. És bármennyire is gáz ezt mondani saját magamra, ez az igazság. Ránőtt a fejemre valaki, aki nem én voltam és teljesen megsemmisített. És ezt ma már kicsit szégyellem. Azt, hogy ennyire engedtem a zabálásnak, ennyire mélyre kerültem és nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy mit csinálok.

Márpedig van kiút, csak egyszerűen nem akartam eléggé rajta járni, ezért állandóan kiskapukat kerestem. Nem tudok lemondani a zéró kóláról, meg nekem kell ez meg az meg amaz.
NEM IGAZ, HOGY egy kövér ember nem tud lemondani a zabálásról. Nem akar lemondani róla.

"Ha egy kövér embertől elveszed az ételét, akkor elveszed mindenét."
És még csak nem is túlzok, mert egy extrém túlsúlyos embernek az ételről, a zabálásról, az evésről szól az élete... és arról, hogy le kéne már fogyni, de nem megy (mert nem akarod, hogy menjen).


Részemről mindent elkövettem az utóbbi 4 évben, hogy elmeséljem másoknak is, mit éltem át és hogyan tudtam ebből a nagyon mély kövérségi spirálból kikerülni.


A megoldás ott kezdődik, hogy szembe nézünk azzal: mi a kiinduló probléma, miért eszünk túl sokat, nem jó ételeket és milyen életviteli szokások tartanak fogságban.És a megoldás ott folytatódik, hogy ezt tudomásul is vesszük, nem hárítunk tovább, nem halmozzuk a kifogásokat, hanem lemondunk az étellel való közösülésről. Mert nincs más megoldás, csak az, ha többé nem hazudunk önmagunknak, hogy nem megy. Ha akarjuk, megy.Aki szeretné, hogy menjen, de nem tudja, hogyan kell, az lássa be, hogy egyedül nem boldogul. És kérje, hogy segítsek, ha úgy érzi, hogy a tudásom és egyéni motivációm hozzáadhat a saját küzdelméhez. Egy dolgot mindig érdemes fejben tartani: ha nem változtatsz, nem fog változni semmi, ez egyre csak rosszabb lesz.