Ezt az élményt szeretném átadni!
Ezt az élményt szeretném átadni.
Rendszeresen
készítek magamról fotókat, MERT MUSZÁJ monitorozni a bennem és rajtam
bekövetkezett változásokat. Leginkább magam miatt, hogy ne felejtsem el
megdicsérni magamat se néha, azért is, hogy soha ne felejtsem el, milyen
károkat tudtam okozni magamnak a kifogásaimmal és azért is, hogy a
szavaimon túl motiválni és bátorítani is tudjak másokat.Bárhogyan
is igyekeztem, nem értettem sokáig: Ki vagyok én?
Erre a kérdésre egész
életünkben kereshetjük a megfelelő választ, ha nem fedezzük fel az
önfejlesztés csodáját. Neveltetésünk, környezetünk, személyiségjegyeink
által vezérelve vagyunk valamilyenek és legtöbbször pont ez korlátoz
bennünket abban, hogy nyithassunk a világ felé.Meg
kellett keresnem magamban arra a válaszokat, hogy ha tisztában vagyok a
túlsúlyproblémám alap gyökerével, miszerint azért vagyok kövér, mert
állandóan és sokat eszem, akkor miért nem vagyok képes ezen változtatni.
Hiszen a megoldás egyszerű: ezt hagyjam abba. Mégsem tettem. Nem tudtam
befejezni a soha múlni nem akaró evést és mintha megszűnt volt a
tér-idő, nem érdekelt semmi más a pillanat adta örömforrásnál: enni,
sokat enni.Nem
volt más választásom: a mélyére kellett ásni annak, hogy miért
cselekszem ellentétesen, mint ahogy élnem kellene a változáshoz.
Elcsépelt önismereti tréning szlogenekkel volt tele a padlásom, mert a
"higgy magadban" és a "bízz magadban" elvek kimondva buzdítóak, de a
gyakorlatba átültetni ezeket már nem könnyű. Hiszen hogyan valósítsam
ezt meg, ha nem tudom, hogyan kellene tennem.Megérteni,
hogy "ki vagyok" ott kezdődött, hogy azt belássam, mindig egy dologra
fókuszáltam: arra, amim nincs. Arra, ami nekem hiányzik, de másoknak
van. Arra, amire vágyom, de nem kapom meg. Arra, amiben mások sikeresek,
de én nem. És ezáltal kritikussá váltam, mert csak az lebegett előttem,
hogy mire nem vagyok képes.Ez
az örökös kétely kiült az életemre, de leginkább az arcomra. Nem tudtam
letagadni, hogy irigy, féltékeny vagyok az összes többi ember testére,
életére, párkapcsolatára, boldogságára. Nem rossz értelemben, hanem
számomra fájóan. Mindenhol azt láttam: másnak van már férje, gyereke,
szép háza, szép autója, sikere, pénze, mindene. Ezáltal azt éreztem:
kullogok, el vagyok maradva, nekem ez nem jár, s én nem vagyok
felkészülve a változásra. Nem igaz. Fel voltam készülve rá, csak nem
láttam mást a negativitáson túl, ezért számomra egyértelműen az
jelentett kiutat, hogy másképp kezdjek a világomra tekinteni.
Felsoroltam tehát azt: mi az, amivel elégedett vagyok, mire lehetek
büszke?! Elővettem egy üres papírlapot és leírtam azokat a
körülményeket, tulajdonságokat, javakat, érzéseket, pillanatokat,
amelyek okán azt tudtam mondani: igen, ebben jó, elégedett és sikeres
vagyok.Amikor
szembesültem azzal, mennyi jó dolog van bennem, s az életemben,
elgondolkodtam, hogy ezt eddig miért nem láttam és miért nyomta el az a
sok beteljesületlen vágy, ami uralkodó volt. Pusztán arra lenne
szükségem, hogy változtatni akarjak pár dolgon és akkor lenne
lehetőségem más területeken is elégedettséget érezni.A
változásra viszont soha nem fogunk alkalmas időpontot találni, mert
kétféle módon érkezhet a vágy: tudjuk, hogy változni kellene, de még nem
fáj eléggé; vagy már égetően fáj, ezért sokkal nehezebb pozitívan látni
mindent.Ha
még nem fáj eléggé, akkor az elodázás, időhúzás, kifogásrendszer
bekapcsol bennünk, mert úgy érezzük: van még idő meghozni a döntéseket.
Nem minden életszakasz lehet alkalmas új döntésekre. Van, amikor tényleg
nem lehet egy tűt sem leejteni a szénakazalban. De legtöbbször lenne
helye annak a tűnek.Ha
már fáj, akkor viszont sokkal nehezebb komoly eredményeket elérni.
Ennek az az oka, hogy ijedt, dühös és terhelt gondolatokkal mindig
sokkal sötétebben látjuk az életet, azaz ismét dominálnak azok az
érzések, amelyek megint csak azt sorolják előrébb, ami nekünk nem adatik
meg, de másoknak meg sokkal könnyebben elérhető.Találkoztam
mindkettő lehetőséggel: amikor még nem fájt eléggé és amikor már égett a
ház. Valahol a kettő között fél úton ébredtem rá arra, hogy soha nem
lesz tökéletes az időzítés a gyökérproblémáim kitépésére. Vagy
megtanulok folytonossággal fejlődni, vagy életem végéig keresni fogom a
választ: Ki vagyok én?A kérdés felmerülhet bárkiben: az utam végén rájöttem végül arra: Ki is vagyok én?Bevallom,
ehhez idő kellett nekem is. A lelkem nehezebben követte a bennem
lezajló változást, mint ahogy a kilók csökkenése formálta át a testemet.
Vélhetően nem könnyített ezen a bőr kérdése sem, hiszen a mérlegen
látott eredményeket nem tükrözte teljesen a tükörképem. Volt egy extrém
kövér testem, lett belőle egy vékonyabb, de korántsem tökéletes
eredmény, amit szabad döntésem árán tökéletesíteni akartam plasztikai
műtétekkel. 4-ig jutottam, egészen biztos, hogy többet nem vállalok. Már
nem érzem, hogy van javítani való annak ellenére, hogy az én testem már
soha nem lesz tökéletes.Marcangolhatnám
magam azért, hogy ilyen sorsra juttattam önmagam, és azért is, mert
hiába a #hájtalan body, akkor is van néha feszengés bennem más emberek
kéretlen rosszindulata miatt. Nyáron romkocsmának csúfolt valaki,
emlékeztetve engem arra, hogy tönkre tett a sok plasztika. Épp
vacsoráztunk azon a megérdemelt 2-3 napos mini nyaraláson, amit tényleg
rohadtul kiérdemeltünk az egész éves hajtás után és ott, akkor belém
döfött a kommentelő egy emlékeztetőt: #hegesgizi testem sosem lesz
hibátlan. Romkocsma. Így szólított.Keseregtem
eleget az egész történetem miatt. Régen azért, mert kínzott a dagiság,
mostanság pedig azért, mert sokat szenvedtem a helyrehozhatatlan károk
miatt testileg. Akármennyire is tűnök bátornak, 4 olyan műtéten estem
át, amire nem lett volna szükségem, ha időben lépek, de voltam olyan
gyarló, hogy nem törődve a jövőmmel, a kajára esett a voksom hosszú évek
át - minthogy inkább előrelátóan meghúztam volna inkább a határt. Azt a
határt, ami fölé sosem lett volna szabad eljuttatni a testsúlyomat.De
mi, emberek mindig feszegetjük a határokat és nem vagyunk megfontoltak.
Olyan még nem volt, hogy ne legyen sehogy se - tartja a mondás, és
valahol minden ember így él: Most már mindegy, majd holnap, ma nem
számít.DE!
Számítania kellene, mert minden napot úgy érdemes végig csinálni,
mintha csak ma lenne lehetőségünk elég időt és energiát szánni magunkra.
24 órás blokkokban kellene vizsgálni önmagunkat. Nem a körülményeket,
nem a kifogásokba burkolt nehézségeket.
Ö N M A G U N K A T!
De engedékeny magával a legtöbbünk. Másokra kritikusok vagyunk, magunknak elnézünk hibákat. Következmények mindig lesznek, csak lehet, hogy nem időben foglalkozunk a lehetőségekkel.Ha láttam volna időgéppel, mi lesz a vége a kövérségemnek, minden bizonnyal jobb döntéseket hoztam volna.Nem így lett. Életem legtöbb évében hibáztam és nem törődtem magammal. Nem tiszteltem eléggé magamat, a testemet és valljuk be, a lelkemet sem. Hiszen fájt az egész, de tenni ellene már nem igazán akartam. Mert könnyebb volt beletörődni és azt mondani: nekem ez nem megy.És láss csodát, mégis csak ment ez nekem. Mégis csak volt egy lehetőségem, amit esélyként ragadtam meg. Ez volt az én döntési görbém kiinduló pontja és itt dőlt el, hogy akarom-e eléggé a változást vagy kesergek tovább.Nem igényel magyarázatot az én #beforeafter fotó csokrom. Kövér voltam, rongyosra fogytam, amiből kihoztunk 3-an valami egészen vállalhatót: az edzésprogramom, az étrendem és én (jó, a sebészeket se felejtsük el).
Könnyű volt? Lehetett volna nehezebb is.Rövid volt? Lehetett volna gyorsabb, de sokáig tartott megérteni mindent.Elégedett vagyok? Bár maximalistának vallom magam, ebben az elején eldöntöttem: nem fogom magam soha többé kritizálni. Ami tőlem telhető, meg fogom tenni, rajtam nem fog múlni semmi. Emiatt pedig a lelkiismeretem is tiszta lesz és elfogadom a romkocsmának csúfolt végeredményt.
Akármilyen romos, azért jól renováltam. Mindent új alapokra helyeztem és egy valamit az első percben megfogadtam: soha nem nézek vissza.

