Fogyni akartam évekkel ezelőtt is - de a kövér ember nyűg

Egy sztori a múltból, amire mindig emlékezni fogok.

2016. volt. Már nagyon akartam. Ezért úgy döntöttem, kórházban, szakrendelésen segítséget kérek, mert annyi orvosnál jártam már magán úton, aki "tojt" rám, hogy talán, ha befekszem egy ilyen kövérekkel foglalkozó kórházi osztályra, komolyan vesznek és valaki kiutat ad nekem az állandó zabálásból.

Elmentem az egyik ilyen kórház szakrendelésére, időpontra. Ahogy beléptem a kórházba, megcsapott a rossz érzés, hogy a kövérség idejuttatott. Megtaláltam a szakrendelőt. Épp hogy odaértem, máris nevemen szólítottak. Szégyelltem a várakozók előtt. Ne tudják, ki vagyok, én nem is vagyok itt, én nem is vagyok kövér. Lesütött szemmel sétáltam végig mások előtt.

Bementem. Egy nagyon szigorú tekintetű asszisztens köszönés nélkül végig mért. Azt sem kérdezte meg miért jöttem, annyit bökött hozzám:

Álljon rá a mérlegre

Bementem az orvoshoz. Kezet nyújtottam neki, mert illedelmesen köszönni akartam. Ült. Rám nézett, "kigúvasztotta" a szemeit és megemelte a fenekét. Nagy nehezen, értetlenül elfogadta a kézfogásom. Én bemutatkoztam, ő nem. Elszégyelltem magam. Ez az orvos nem akart velem kezet fogni. Hogy lehetek ilyen buta? Ez itt nem szokás. Biztos csak az üzleti életben. Leültem egy szintén kis ülőfelületű székre és vártam a végítéletet. Rám nézett, szemüvegét lejjebb tolta az orrán, s annyi hagyta el a száját: "Igen...?". Ez jelentette saját nyelvén azt, hogy miért jöttem. Nehezen nyitottam ki a számat, mert nem számítottam ilyen élményekre.

Elmondtam, mi a problémám:

Éhes vagyok, sosem érzem, hogy elég volt az ételből és 2-3 hét után feladok minden fogyókúrát.

Persze csak pötyögött a gépen, nem figyelt rám. Megnézte a vérképemet. Megállapította az enyhe inzulinrezisztenciát és hozzátette a monológot:

Nem kell enni, erre itt meg is tanítjuk. Be kell feküdni, kap 600 kalóriát és úgy megy haza, hogy mindent tud az egészséges étkezésről.

Elhittem....

5-6 percig voltam bent. Majd jött a fekete leves. Szedjek gyógyszert, ami elveszi az étvágyat. Gondoltam, de jó, nekem ez kell. Majd közölte az árát, 35.000 Ft havonta. Hú, a betyárját. Biztos valami szuper gyógyszer. Kitessékelt, hogy beszéljek meg mindent az asszisztenssel és a dietetikussal, aki ott ült mellette. Leültem a dietetikushoz, aki azzal kezdte, nem ért egyet a 600 kalóriás diétákkal. Mi van? Néztem rá értetlenül... de hát most mondta a doktor, hogy ezt fogják nekem adni, ha befeküdtem. Akkor most nem értek semmit. Már végképp nem értem. Közben azt is elhadarta, hogy küld majd nekem egy tájékoztatót olyan étrendről, amelyet nem a kórházban kapnék, hanem amit nekem kellene majd használnom, az kb. 1200 kalória, másnap küldi e-mailben. Egy fehér jegyzetpapírra felírta az e-mail címem, majd a monitorja alá "dobta".

2,5 éve várok arra az e-mailre, a mai napig nem kaptam meg a kórházi szakrendelésen segítségkiáltásként történő konzultációm eredményeként kért dietetikus diétát. A gyógyszert nem váltottam ki, mert a felsorolt mellékhatásoktól rettegtem. Soha többé nem mentem vissza arra a szakrendelésre.

Amikor a rendelőből kijöttem, kinyitottam az ajtót és megláttam a sok duci embert, akik utánam következtek, menekülni akartam. Az volt minden gondolatom: nem vagyok idevaló. Nem vagyok annyira elveszett, annyira akaratgyenge, hogy ne tudjak kórházi segítség nélkül belevágni és parancsolni a számnak. Ez az élet, ami itt van, embertelen. Segítséget kértem. Nyilván adtak volna, ha befekszem a kórházba pár hétre... de amire nekem szükségem lett volna, úgy igazán, azt ott és akkor nem kaptam meg. Sem normális tájékoztatást, sem lelkiismeretes dietetikust, sem kedves orvost, sem kedvet.

Egy valamit viszont kaptam: motivációt arra, hogy CSAK IDE NE KERÜLJEK! A kövérség mindenhol nyűg. Nyűg vele együtt élni, nyűg gyógyítani is. Pedig nagyon sok ember tényleg szeretne lefogyni, de nem tudja, hogyan kell. Hogyan induljon el és hová menjen, ahol tényleg érdekli a másik oldalt, miért nem megy, mi lenne a megoldás. Nagyon nehéz egyedül kiutat találni az étkezés rabságából, s egyetlen útja csak az, ha a függőségeket okozó és hormonális gátakat felépítő szokásokat kiiktatjuk. Azoknál, ahol tagadás van, tehát a kövérség esetén azt mondják, hogy "Alig eszek, nem értem miért vagyok kövér...", ott egy kórházi kijózanítás a 600 kalóriával bizonyosan segítség, mert egy addig fogyásra képtelen, több ezer kalóriát fogyasztó ember le fog adni 3-5 kilót 600 kalóriával 1 hét alatt és így rájön arra, tényleg lehet fogyni. De az, aki tisztában van azzal, hogy sokat eszik és emiatt hízik, teljes életmódváltással bele kell magát vesse a tartós elköteleződésbe. Mert másképp az ember csak odajut, hogy felkeres egy ilyen szakrendelőt. Nem ez a hosszú távú megoldás, mert megvonásokkal nem lehet életmódot váltani, csak időszakosan lehet a szervezetet meggyötörni és fogyásra kényszeríteni.

Rossz emlék. Ma is. Pedig már 2019-et írunk. Nehéz volt egyedül végigpróbálni a lehetőségeimet, de örülök, hogy nem adtam fel, mert ma már egészen más életet élek. Jó lenne, ha minden orvos látná, milyen élmény egy kövér embernek elmenni egy ilyen szakrendelésre - lélekben. Mekkora erő kell hozzá, hogy valaki segítséget AKARJON kérni és mennyi az esélye annak, hogy meg is kapja ezt? Sajnos nem minden esetben érkezik segítő kézfogás.