Helló, Dia vagyok, duciforradalmár!

Sokszor kaptam meg a kérdést, hogy milyen érzés ebben az új testben élni és hogyan élem meg ezt mentálisan!

Nem könnyű erre válaszolni, mert amennyire egyértelmű a pozitív hozadéka, legalább annyira összetett is. Egy duci lány mindig duci marad legbelül, mert annyi frusztrációt, sérelmet

hordozott évekig, hogy a "háj-álarc", ami mögé elbújt, igazi tüskéket növesztett. Kevés olyan túlsúlyos ember van, aki egyik percről a másikra el tudja felejteni, milyen teher alatt élt a plusz kilók miatt. Egy bizonyos testsúly felett teljesen kiesik az irányítás a kezeink közül és megmagyarázhatatlan, miért, hogyan cselekszünk rosszul annak ellenére, hogy tudjuk, mit kellene tennünk a jobb életminőségért.

Nálam 100kg volt a negatív vízválasztó, aminek elérése után a kontroll teljes hiánya köszöntött be és ezt követően a gyeplőt már nem én tartottam, hanem az étvágy és az étel. Mondhatom úgyis, hogy az étkezési zavar, amit korábban érzelmi evésnek neveztem, pedig ez egy komplexebb probléma volt.

A 100kg felett ismeretlen élettársam lett az inzulinrezisztencia, az azt körbeölelő anyagcsere zavar, az éhség és jóllakottság hormonok egyensúlyának eltolódása és ezekkel együttesen egy szűnni nem akaró éhség. Rosszul definiálom, mert az éhség fizikai tünet, míg nálam ez egyértelműen étvágyként jelentkezett, azaz kívántam és akartam, de nem feltétlenül a szervezetemnek volt szüksége energiára.

Kijózanodni ebből a testkép, énkép és étkezési zavarból nagyon megrendítő, mert benne élve nem láttam olyan tragikusnak, mint amilyen valójában volt. Pedig lényegesen nagyobb problémával éltem együtt, mint azt valaha is képzeltem. Belülről nem láttam, nem éreztem, pedig a környezetem lépten-nyomon figyelmeztetett. Egy elhízott ember viszont ezeket a jelzéseket bántásként éli meg, egy kövér lány sokkal érzékenyebb, mint mások. Ez csak azért van, mert a túlsúly szemmel látható gyenge pont, amit eltakarni nem lehet, ezért mindenki számára nyilvánvaló ez a gyengeség. Így kicsit üldözési mániával emelve bele is képzeljük mások tekintetébe a megvetést és ítéletet, holott csak belső szégyenérzetünk játszik velünk.

Minden elhízott ember, aki azt mondja, hogy elfogadja önmagát és neki ez az állapot megfelelő, még tagadásban él.

A kövérség, az elhízott test (kötényhas, nagy testméretek, bőrredők, lógó testfelületek, összeért lábak, megereszkedett karok, körfogatban nagy testrészek, puffadt arc, stb.) nem lehet senki számára kellemes és boldog testtudattal összeegyeztethető.

Saját példámból azt tudom felhozni mentségre, hogy a kövérségi depresszió alatt a belső tenni akarás és a kilátástalan tehetetlenség szüntelen harcot vív. Ez pedig egy más szemüvegen történő látásmódot hoz létre, amiben nem látod azt, milyen vagy kívülről. Természetesen, ahol 10-30kg felesleg van, ez nem feltétlenül torz. Egy 80-90kg-os nő lehet nagyon vonzó és esztétikus. Itt leginkább a 100kg-ot bőven meghaladó elhízásról tudok beszélni, ahol az önámítás nagyon meghatározó. Ehhez társul egy nagyon rossz párkapcsolati elfogadás, ahol a másik fél erősíti azt, hogy ez tényleg rendben van. A szerelem oltárán (vagy mert ez tetszik az adott másik félnek, vagy mert túlságosan szereti a párját mindenestől) szemet hunyunk az esztétikán túlmutató gondokon. Mindenestől imádjuk a másikat, ha vékony, ha kövér és nem foglalkozunk az ennél sokkal terjedelmesebb gondokkal: a kövér emberre leselkedő rizikókkal. Esztétika. Így gondolunk a túlsúlyra. Ez vezet az önbecsapás csapdájába.

2021-et írunk, február közepe van.

Kellemesen emlékszem vissza az elmúlt 4 évre. Pontosan ennyi idő telt el, mióta véglegesen elhatároztam, hogy életem azon pontján, ahol épp tartottam, megváltoztatok mindent. Akkor persze még nem sejtettem, hogy az életem ilyen szinten fel fogom forgatni, de mégis megtörtént. Más ember lettem, más célokkal, más küldetéssel, új jövőképpel. Nem csak a testem, hanem vele együtt a szemléletmódom, a gondolkodásom, a lelkem is átváltozott. Visszatekintve sokszor elmélkedem azon, miért vártam olyan sokáig a valódi tettekkel. Hiszen annyira más most minden.

A kövérség nem esztétika. Abban testesül meg legelőször, hiszen a szervezet úgy van kódolva, hogy túléljen szélsőséges állapotokat, mint például egy nagy fokú testsúly növekedést vagy akár csökkenést és ameddig képes rá, megőrzi az egyensúlyt. De élettanilag úgy vagyunk felépítve, hogy a hosszú távon fenntartott egyensúlytalanság káoszt eredményez a testünkön belül és megjelennek a kísérő tünetek: hangulatingadozás, emésztési gondok, vérnyomás problémák, menstruációs kimaradások (ciklus húzódás, rövidülés), a cukor és inzulinháztartás eltolódása, hajhullás, bőrproblémák, bőr rugalmasságának elvesztése, komolyabb betegségek.

Ebben az állapotban sajnos az elhízás torzítja a józan ítélőképességet és mivel természetes emberi reakció, hogy addig nem változtatunk, amíg nem kényszerít rá minket valaki vagy valami, nem is teszünk semmit. Sokkal könnyebb beletörődni, mint bármilyen lépést indítani. Aki azt mondja, neki ez így rendben van, nem vállal felelősséget. Egész egyszerűen nem foglalkozik önmagával és elhiteti saját magával is, hogy a túlsúllyal lehet és szabad is együtt élni. Nagyon sok 130-140kg feletti nővel beszélgetve látom a jeleket, a bizonyítékokat erre. Egyszerűen nem fogjuk fel, mekkora kárt okozunk és mennyire hazudunk saját magunknak is. Elhisszük, mert el akarjuk hitetni önmagunkkal is, hogy ez normális.