Hogyan jöttem le a zabálásról - leszokni a lehetetlenről...

Legutolsó posztomra rengetegen írtatok privát levelet: "Legyél az idő szeretője"

Annyi gondolat ragadt bennem és annyi megválaszolni való kérdés zúdult rám, amelyet szeretnék őszintén elmesélni és megértetni mindenkivel, aki hasonló cipőben jár vagy akinek szerette, gyermeke, barátja él hasonlóan.

Mert ezt vagy megéli valaki saját bőrén vagy egyszerűen nem érthető az egész folyamat. Lehet, hogy egyesek gyengeségnek tartják, ha egy kövér ember zabál kövérsége ellenére, még többen pedig osztják a tanácsokat - sokszor kéretlenül -, miközben semmilyen rálátásuk nincs az extrém testsúly elérését vezető útról, arról meg pláne nincs tudásuk, hogyan lehet ebből örökre kimászni. Bárki próbálja nekem megmagyarázni, hogy a fogyás elmélete adott egy kalória egyenlet alapján, sosem fogok vele kezet fogni egyetértve, mert ha ez tényleg ennyiből állna, akkor nem lenne kövér ember a világon. De nagyon sok kövér és még több extrém kövér ember van.

Félre értés ne essék, sem magamat, sem más extrém túlsúlyos embert nem mentek fel, mert elérni egy ilyen állapotot merő önsajnálat, önáltatás, önbecsapás eredménye és megérdemelt szenvedés a vége. Vezekelni kell ugyanis, ha bárki szeretne ebből kikászálódni egy teljes életre. Hízni rettentően egyszerű ilyen lelkülettel és életvitellel, de fogyni már borzalmasan megterhelő fiziológiailag és lelkileg is. Mert ez egy függő betegségspirál, ami egyszer beszippant, aztán egy vákuumot szorít az akarat köré és vagy kitörsz belőle, vagy belehalsz a végén.

És én majdnem belehaltam. Mert fel akartam adni. Mert úgy éreztem, nem tudok már ezzel harcolni, nincs hozzá erőm. Sem ahhoz, hogy a szeretteim könyörgését hallgassam, akik csupán aggódtak. Sem pedig ahhoz, hogy újra és újra kudarcot valljak a saját tükörképemet bámulva. Azt a tükörképemet, akiben már nem is találtam önmagamat, mert egy eltorzult ember lettem. Nem ilyennek szült az anyám. Egy bájos, szellemes, formás kislány voltam. Babás pofival, pufi, de tényleg formás testalkattal. Kis töltött galambként, popsis, combos csajként szerettem a testem egy időben. Ha erre most komolyan visszaemlékszem, sajnos el kell mondanom, hogy életem nagyon kis hányadában mondhatom el a tényt: szerettem a testemet. Javarészt viszont takargattam, elrejtettem, nem törődtem vele és cserben hagytam.


Hogy mégis mi mozdított ki a zabatengerből?

Volt 3 endokrinológus orvosom, 2 dietetikusom, 1 hormon specialista orvosom, 1 obezitológus orvosom, évekig jártam kriminál pszichológushoz (erőszakos cselekmény után - bankrablás, stb.), s lett életem része a lélekápolás.

Mégis híztam, ennek ellenére.

Azon a reggelen, mikor meghoztam a döntést 2 évvel ezelőtt, a legmélyebb mélység legmélyén voltam.

Csak az adott kiutat, hogy megismerjem a saját képességeimet, hibáimat, kiaknázzam a lehetőségeimet és megtanuljak enni.

Szó szerint megtanuljak enni a zabálás helyett.

Rendszert építettem.

A beteges zabálás (kényszeres evés, ételfüggőség) = azzal, hogy eszel szinte állandóan, túleszed magad minden étkezéssel, nincs kontroll és megálljt csak az ad, hogy nem fér beléd több kaja.

A folyamat legfőbb lényege a leptin és ghrelin szintek eltolódása (ennél persze jóval több, de ez a kiindulás az inzulin löket mellett). Ezek felelnek azért, hogy legyél éhes, s mikor jóllaktál, ezt érezd is és abba hagyd az étkezést.

A legtöbb túlsúlyosnál ez felborul, vagyis állandó éhségérzet mellett nincs jóllakottság, a túlevés garantált. Aztán 1-2-3 órával később ez újra ismétlődik. Így egy kövér ember, ha van ideje, egész nap csak eszik. Alvás előtt is. Reggel mégis farkas éhesen kel. Majd ritmikusan ismétlődik a folyamat. Közben persze dolgozik, teszi amit kell, éli az életét, csak épp eszik, amikor csak tud és szokássá alakítja (leginkább este) a zaba-szeánszokat.

De ez is hazugságra épül. Egy tényleg ételfüggő ember csak hiszi, hogy éli az életét, mert valójában az egész élete az étel körül forog. E köré van csoportosítva minden egyéb. Aki ezt nem látja be, az még nem látja át saját függőségének legmélyebb bugyrait és tagadásban él.

Számomra napi több ezer kalória pufferrel együtt élve a drasztikus módszer egyenlő volt a biztos feladással. Így lettem minden fogyókúrám alatt egyre dagibb.

Tudtam, felfogtam 2 éve: ENNEM KELL, ha ki akarok menekülni a féktelen kajálásból. Vagyis úgy kell lejönnöm a zabálásról, hogy eszem. Hiszen ez volt a bázis, az anyahajó, a kapaszkodó, a minden.

Ezért kerestem olyan élhető módszert, amibe át tudom ültetni a gyakran evést hasonló gyakori evésbe, csak épp tudatos élelmiszer választással.

Vagyis úgy szoktam le a több ezer kalóriás eszement túlevésről, hogy több ezer kalóriás tudatos túlevésre váltottam először.

Megettem vagy 5000 kalóriát korábban naponta. Bele gondoltam, mit tettem azelőtti fogyókúrás próbálkozásaim alatt. Váltottam 1000-1400 kalóriás, mindenféle jótól megvont fogyókúrákra. Hiányzott több mint 3500 kalória kajaorgia, kapaszkodó, mankó, egyszóval 3500 kalória TÖMÉNY ÉLVEZET. Ez olyan érvágás egy duci, evészavarral küzdő számára, ami menekülésre kényszeríti a megvonásból ereje elvesztése után. Az erő pedig nem tart sokáig, mert lélektanilag veszíti el a járókeretet az élethez. Ami eddig mindent jelentett, az hirtelen elvész a semmibe és jön az üresség helyette, amit eleinte még nem tud megölteni más jó/új szokással. Hiszen egy extrém kövér ember attól, mert eldönti ma, hogy le akar fogyni, holnap még nem lesz képes arra, hogy megvalósítsa a bakancslistáját, nem fog egy csapásra megismerkedni az élet gyönyöreivel, a szabadsággal, a strandokkal, a szégyenmentes rövid nadrággal, a tömeg pánikkeltő zaja sem lesz barátja.

Ha egy kövér embertől elveszed az ÉTELÉT, akkor elveszed MINDENÉT.

Ez nem olyan függőség mint a drog. Mert a drog nélkül lehet élni, de az ételről nem lehet leszokni. Az ételről nem leszokni kell, hanem meg kell tanulni helyesen használni a test üzemanyagaként. De a kövér ember élettársi viszonyban él az ételével, nem úgy gondol rá, mint szükséges makrók, nem az értékes vitaminokat és energiát látja benne, hanem a boldogságot, az irányítást. Az evés feletti irányítás egy kényszeres mánia. Ha nincs étel, jönnek a negatív érzelmek, az idegesség, a feszültség, az ingerültség. Mert a test megvonással reagál a megszokott kalória és rossz szénhidrát dózis hiányában. (Aki ebben nem él, az most legyint, kineveti a soraimat. Kívánom, hogy csak nevethessen ezen és soha ne kelljen együtt élnie ezzel. Ezért adjon hálát, hogy nem része az életének.)


Akkor pontosan hogyan is csináltam?

Utam tehát ott kezdődött a zabálás megszüntetésével, hogy megtanultam rossz ételek helyett jó ételeket zabálni. Apró lépésekben haladtam abba az irányba, hogy végül meg tudjam tanítani magamnak és az egész tudatomnak, hogy nem a rossz szénhidrátoktól, a cukortól és gyors ételektől lehet boldog. Megszereti a zöldséget, az alacsonyabb cukortartalmú bogyós gyümölcsöket, a jó gabonákat, az értékes fehérjéket, a jó zsírokat. És ezeket megtanulja megszeretni olyan eljárásokkal elkészítve, amelyek alakbarát jelzővel jellemezhetők.

Fokozatosan vontam ki a bő olajban sütést, az agyon cukrozást, a kenyeret kenyérrel, a sütit sütivel, a csokit csokival, a kólát kólával evését/ivását. Letettem a feldolgozott élelmiszereket: a hozzáadott cukorral, tartósítószerrel, ízfokozókkal dúsított kiegészítőket, mint pld. a gyors pácok, leveskockák, poralapok, konzervek, félkész gyorsfagyasztott élelmek. Váltottam a fehér lisztes pékárukról teljes kiőrlésűre, rozsliszt alapúra. Szűkebbre vettem a mértéktelen állati fehérje fogyasztást: a túrót, a tejet, a cukrozott tejkészítményeket. Megismertem a növényi fehérje forrásokat, a növényi tejhelyettesítőket.

Még mindig sokat ettem a tányéromról, csak nem olyan elvetemülten és össze-vissza, hanem tudatosan.

Szigorúan figyeltem arra, hogy ne legyek soha éhes. Mert tudtam, az lesz a vesztem, ha én éhséget érzek. Ekkor persze még nem tettem különbséget éhség és étvágy között. Tulajdonképpen az éhség fogalmát sokáig nem is ismertem, hiszen állandóan ettem. Nekem mindvégig étvágyam volt. Látványra, illatra, gondolatra, ízek után vágyakoztam.

Ezt felismerni, beismerni pokolian nehéz folyamat volt, hiszen mindvégig azt hittem, nem vagyok hibás, csupán áldozata vagyok a génjeimnek, a hízékonyságomnak. Dehogy! Hazudtam magamnak, hazudtam másoknak is. De nem vettem észre, hogy függök és ennek a függésnek a hatalma alatt vagyok.

A féktelen zabálásból a tudatos zabálásba vezető úthoz nekem kellett a 3 óránkénti evés. Reggeltől 1 órán belül, majd kb. 3 óránként ettem, esélyt sem adva annak, hogy érezzem az éhség vagy étvágy fullasztó szorítását. Mert ha eljön az a pillanat, akkor engem senki nem tart vissza a sarki cukrászdától, gyorsétteremtől. Rákényszerítettem magam, hogy egyek állandóan, de sokkal jobbat. Alacsony glikémiás indexű zöldségeket, gyümölcsöket, gluténmentes gabonákat, növényi tejeket, kevesebb állati eredetű tejterméket, cukormentesen, fehér liszt mentesen, ízfokozó mentesen. Ez jelentette a másik életet. A még mindig függést, de az eddigieknél jóval egészségesebb függést az ételekhez. Bíztam az ösztöneimben. Bíztam a testemben. Bíztam az utolsó reményben, hogy vagy most vagy soha.

Az imám és a küzdelmem egyre több eredményt produkált. A cukor, a liszt, a gyorséttermi ételek kiiktatása önmagában, magától értetődően eredményezte azt, hogy fogyok. Közben próbálkoztam a vegánsággal, pár hónapig, de hamar láttam, hogy ez zsákutca. Tejfehérje és glutén érzékenységem illetve inzulinrezisztenciám napvilágot látott - első kettőről nincs teljes meggyőződésem, mindinkább csak a gyulladások miatt volt jelentős változás elhagyásukkal. Próbáltak rábeszélni orvosok a kisebb kalóriára, volt, hogy bele is futottam, aztán eszeveszetten kívántam újra az összes rossz, régi ételt és sprintelve visszataláltam a magam által kigondolt rendszerhez. Nem hallgatok ezentúl senkire - ez volt a tanulság akkor. Megyek az utamon és ha elakadok, átgondolom, de fogyási eredmények tudatában nem változtatok semmit. Ez volt az én nagy haditervem.

Zabáltam, jókat, jóféléket, egyre egészségesebbet és a tisztulási folyamat mind a szervezetemben, mind a lelkemben megkezdődött. Kicsit átalakult a lelki része egy önváddá, mert rájöttem, hogy ez megy nekem, tehát sokkal hamarabb is mehetett volna. Ezen a mai napig dolgozom, mert megbocsájtani nem tudom az elvesztegetett időt. Egyszer, ha elérem azt a boldogságot, amit én elképzelek magam számára, biztosan enyhíteni tudja majd ezt a rossz érzést, de addig ez itt lebeg a halántékomon.

Időközben egyre jobban érdekelt, mi történik és ezért kezdtem tanulni a táplálkozásról. Minden érthetővé vált, kitágult az önismeretem is. Saját fejlődésem érdekében life coach lettem. Megismertem a belső hangomat, az árnyékszemélyiségeimet és nagy csatákat vívtam velük - vívok a mai napig. Sajnos bele kell nyugodnom, hogy annyi szunnyadó vágy lapult bennem, ami most egyszerre akar kitörni, hogy egy élet kevés lesz a teljes önmegvalósításhoz, ezért le kell majd tennem a voksom néhány álom mellett, s egy részüket el kell engednem. Ezen is dolgoznom kell.

Nagyon sokat tanultam saját magamról. Mivel fiatal felnőttkoromban lettem extrém elhízott, a személyiség fejlődésemen csorbát ejtett ez a vakfolt. Egy hájálarc mögé bújtam, nem láttam tisztán. Mára, 35 évesen már kerek egész felnőtt nőként teljesen másképp látom magamat, az életet és kaja-orgiák mögül előlépve látom ki vagyok, mit akarok és milyen ember vagyok. Ezzel szembesülni, hogy miféle vágyak akartak kitörni, hirtelen sokkoló.

Nekem az étel segített leszokni a zabálásról. Ezért nem utáltam meg, nem félek tőle, partnerem a fogyásban.

Kitapasztaltam, megalkottam a saját étrend rendszeremet, ezt tanítom már duciknak, akik szintén a függőséggel harcolnak. 

Aki nagyon duci, 100+ súlyú, ott a zablását megvonással kiváltani bizonyosan visszahízást fog eredményezni, tartós fogyást soha. Mert az élmény mindig hiányozni fog. Csak túlevéssel lehet lejönni a mámoros evésről. De az idő haladtával az étkezési szokás egyszerűen átformálódik normális evéssé. Már nem kell több ezer kalória, a szervezet partner lesz, egyfajta támogató háttér. Már nem igényli a nagy zabálást. Ezért fokozatosan leépül az extrém kalória igény egy teljesen hétköznapi, emberi szükséglettel egyező egészséges étkezési normára. Túlzóból válik normálissá. És ez gyönyörű folyamat. Euforikus érzés megtapasztalni a kényszeres evés elmúlását.

Pont ezért óriási felelőssége van minden életmód tanácsadónak, edzőnek, mentornak, coachnak, akik étrend tervezéssel kapcsolatos tanácsot adnak. Mert az extrém túlsúlyosnak nem csak (le)fogynia kell. Ha űrt képzünk az étkezési rendszerükbe, azzal kihúzzuk a talajt a lábuk alól. Fel fogják adni. Meg fognak futamodni. Nem fogják bírni. Vissza fognak hízni. Lelkileg még mélyebbre kerülnek. Csak kárt okozunk.

Én zabálással tanultam meg csökkenteni a mennyiségeket, de megmaradt az élvezet, az élmény és nem volt hiányérzetem. Súlyom és alapanyagcserém folyamatos apadása révén végig kísérte az étrendem az extrém magas kalória fogyasztásról indulva a normális kalória értékekhez érkezve az étkezéseimet.

Minden reggel úgy kelek fel, hogy fókuszba állítom magam és tudatosan végig gondolom, mi mindent kell megtennem az nap. Minden este pedig úgy fekszem le, hogy végig gondolom, mit tettem, és nem vagyok rest hálás lenni magamnak, mert aznap is minden tőlem telhetőt megtettem.

Lejöttem a függőségről. Nem ijedek már meg a változástól, sem attól, ha kizökkenek. Eleinte és a folyamat alatt is tervszerűen üzemeltettem a rendszert, s ha bármi miatt kizökkentem, pánik volt. Ez fokozatosan tompult és ma már nem félek elmenni étterembe, vendégségbe, nem félek meginni (ex kólafüggőként) egy pohár cukormentes kólát, mert elértem azt a mentális állapotot, ahol nem kell tartanom a "ma már mindegy" beidegződéstől. 80-20%-os szabályrendszer szerint tartom a keretet. 80%-ban megteszek mindent, amire nekem van ráhatásom, ami rajtam múlik. A maradék 20% pedig maga az élet. Ami megy, ami zajlik körülöttem és nem tudok mindig mindent én kontrollálni. Irányításmániám az étrendtervezés és étkezés felett töredékére zsugorodott. Nem esem kétségbe, ha nem tartom a tervhez magam, mert mindig tudok irányt váltani, újra tervezni és MEREK HIBÁZNI. A hibába nem fulladok bele, hanem tudomásul veszem, amit kell, végül azt levonom következtetésként. Amit kell, azt megtanulom általa.

Előtte - most - előtte
Előtte - most - előtte

Szemléletem teljesen kiszélesedett. Rálátásom sokat módosult. Nem vagyok már ételfüggő. Mérföldköveken vagyok túl. Ezeket egyébként nem ünnepeltem meg az úton. Sosem álltam meg, mert nem akartam magam túl dicsérni. Hiszen az nem érdem, hogy jól meghíztam, majd emiatt le kellett fogynom. Persze, ahogy már említettem, minden este adok pár percet annak, hogy tudatosan elismerem a megtett törekvéseimet, de azért nem megyek át öntelt dicshimnuszba, mert épp eléggé szégyellem azt, hogy saját magamat sodortam ebbe az élethelyzetbe. Egy valami nem változott. Nem vagyok spontán. Ettől kifejezetten idegenkedem. Mindig mindent szeretek megtervezni, mert ez ad nekem biztonságérzetet. Ez fejlesztendő területem, mert - bár nem esem kétségbe - de előre tudom, ha megyek étterembe, vendégségbe, üzleti megbeszélésre, tehát bekalkulálom az életvitelembe ezeket. Ha egy megtervezett és nyugalmas napon hirtelen kellene máshogy cselekednem, bizonyosan pánikszerűen keresném az újratervezés gombot.

Ez egyfelől egyébként még mindig jó, hiszen eléggé tudatos lett ezáltal az életem és nem engedek kontroll nélküliséget. De, kicsit lazábban élni sem lenne hátrány. Csak érzésből, jól esően, megfelelési kényszer nélkül élni. Kiszaladni az éjszakába és táncolni az esőben, mert épp ehhez van kedvem. Ez még hiányzik. De az biztos, hogy már nem látogatnám meg a valaha volt kedvenc gyorséttermem, mert már nincs rá igényem.

Készen állok arra, hogy a káros zabálás tudatos zabálással megtanult kiiktatását felváltsa egy testtudatos élet, aminek központi elemei: a mindennapi, testformáló sport és a szénhidrát-mániámat tompító, megrögzött rendszerem melletti új szemléletekkel bővített, (szigorúan) fogyásom utolsó negyedét elősegítő és fogyásomat követő étkezési kultúra megalkotása, életvitelszerű elsajátítása. Extrém túlsúlyosan saját fegyverünkké kell alakítani a túlevést, majd átalakítani azt emberi táplálkozássá. Végül nyitottan kell állni a test(kép)tudatos és ön(kép)tudatos élet könnyedségére. Amikor már nem görcsölünk az ételen. De az ide vezető úton kell kontroll, kell rendszer, kell támogatói eszköztár és kell az evés vezérlése. Kell az élmény, míg át nem alakul mentálisan is az egész folyamat. Én ezt 2 éven át fejlesztettem. Még utamon járok. De határozottan átreformáltam az életem. Győztem!