Kevés egy élet

2020.04.18

A karantén időszaka tökéletes melegágya annak, hogy átértékeljünk bizonyos - számunkra fontos - dolgokat az életünkről. Óhatatlanul beékelődik ebbe a nosztalgia, de akár a "Mi lett volna, ha..." kezdetű elmélkedés is saját múltunk és az előttünk álló jövő tekintetében.

Túl vagyunk fontos életeseményeken. Kezdve a születéstől a tinédzserkoron átívelő szentimentális fordulópontokon: az első szerelem, az érettségi, az első csalódások, a rossz döntések, a jó döntések, a továbbtanulás, az első munkahely, adott esetben esküvő, szülővé válás, karrier állomások, az első saját ház, az első külföldi utazás és szép sorban bármi, ami az adott ember életében szakaszokon keresztül kíséri az időt.

Saját életemre vetítve ez így néz ki: tinédzserkori botlások, szerelmek, érettségi, diploma, munkahely, karrierépítés, újabb szerelmek és csalódások, túlsúlykérdés... aztán itt van a diploma és hivatás utáni első B. terv: küldetéssé formálni azt, amit átéltem és amit szívből csinálok. Túl vagyok egy komoly döntéssorozaton és most, a karantén helyzet idején megint visszatekintettem.

Egyébként is meglehetősen érzékeny vagyok, érzelgős, merengős és szeretem "megszenvedni", megélni a pillanatokat, amikre néha igen csak szüksége lenne minden embernek: önvallomás arról, eddig mindent megtettünk-e a teljes földi életünkben megélhető kiteljesedéséért.

Sokáig mondhattam azt, hogy én bizony nem tettem meg mindent, legalább is addig nem, amíg nagyon kövér voltam. Mert ott rengeteg boldog pillanattól fosztottam meg magam a sok frusztráció és kudarc okán. Szépíti a történetemet az, hogy más területeken (munka, utazások) átlagon felül teljesítettem, rengeteget dolgoztam és küzdöttem azért, hogy a testképemen kívül minden másban boldognak érezhessem magam.

1 hónapja teljes bezártságban élek, abszolút betartom a családban is a távolságtartást, mert odafigyelek szüleimre és az előttem álló műtét miatt is óvatosságra intettek a kórházban. Betartok mindent, pont ezért van az átlagnál több egyedül töltött időm merengeni.

Most épp a csillagos égbolt alatt.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én tényleg azt gondolom, hogy kevés egy élet ahhoz, hogy egy ember teljesen ki tudjon teljesedni. De az is lehet, hogy csak nem elég felkészült a jövőre. Ha vissza tudnám pörgetni az időt, amit sajnos nem tudok, de képzeletben megtehetem, akkor nem egy és nem kettő döntésemet másítanám meg.

Sokszor vagyok dühös tinédzserkori önmagamra, aki lázadt és természetes módon nem gondolt a jövőre. Az oktatási rendszerben ez egy borzalmasan nagy vakfolt. Mindent megtanulunk, aminek a nagy részét soha nem fogjuk többet elővenni felnőttkorunkban, míg az életre, a tudatosságra, az egészségre, az előtakarékosságra, az előre gondolkodásra egyáltalán nem fordít figyelmet a mai középiskolai rendszer. És ez nagyon nagy probléma.

Azért az, mert felnőttként már értjük, látjuk és halljuk, amit kamaszként egyáltalán nem tudtunk befogadni a szülőktől. Nem kell messzire nyúlni egy példához: "Addig örülj, míg tanulsz...". Hányszor, hány szülő, hány gyerekének mondta ezt már el vajon a világon?! És hányszor, hány gyermek gondolt vissza erre megbánóan felnőttkorában?!

Persze az egész azon is múlik, ki hova születik. Vidékre? Fővárosba? Magyarországra? Külföldre? Teljesen más és más utak rajzolódhatnak ki valakinek vidéken, mint Budapesten vagy akár más kontinenseken. Vannak országok, akikhez képest azt mondhatom, a legjobb helyre születtem. Más ábrándok viszont teljesen más nézőpont alapján meg azt üvöltik a fülembe, bárcsak ott láttam volna meg a napvilágot, amire igazán vágyom kislány korom óta.

Kevés egy ember élet ahhoz, hogy minden ábrándot, minden érdeklődési kört megélhessen valaki. Még egy rohamtempóban leélt életben sem. Mert egy helyre születünk, egy családba érkezünk és adott körülmények között kezdjük meg az életet. Az, hogy mit hozunk ki ebből, már szorgalom, akarat és persze sokszor szerencse kérdése is, de az biztos, hogy kellő alázattal sokkal többre lehet vinni, mint azt bárki képzeli magáról.

De lehet, hogy még az sem elég ahhoz, hogy elmondhassuk: teljes életet éltünk. Elméláztam azon, eddigi életem során mi minden érdekelt engem. Szép sorban fel is idéztem nagyjából 16 éves koromtól kezdve, mert ott látott napvilágot először bármiféle valós jövőkép a szülői terelgetésen túl.

Jártam színi stúdióba, ezért elgondolkodtam egy dráma tagozatos gimnáziumon. Mivel 14 évesen kezdtem verseket és regényeket írni, ezért hamar észrevettem, hogy nagyon szeretek fogalmazni, ezért kezdtem bele a diákújságírásba. Nem tudom felidézni, mi terelt le erről, de végül gazdasági vonalon tanultam tovább a felsőoktatásban, így lettem közgazdász. Közben tanultam 2 nyelvet, az angolt felsőfokon beszélem, a franciát gyenge középfokon. És mindvégig imádtam Amerikát, ezért utólag nem értem, miért nem mentem ki táborba vagy gyerekekre vigyázni nyaranta. Ez az első dolog, amit mindenképp megtennék. Közgáz diplomával a kezemben bekerültem a bankszektorba és 33 éves koromig magával is húzott. Nagyon hamar lettem vezető pályakezdő létemre, ezért valahogy benne ragadtam. És ezt követően jött a táplálkozástudomány, a fitnesz iránti vágy. Ez az a bizonyos B. terv.

Most úgy érzem, utamon vagyok és küzdök ezért a beteljesíthető B. tervért. De lehettem volna korábban akár felnőttként is újságíró, hivatás szerűen író. Ja és persze itt az éneklés is. Hobbi szinten. Nem vagyok Lady Gaga, csak lételemem a zene és az ének. Ha fejlesztettem volna ezt 8 évnyi zeneiskolával a hátam mögött, talán ez a vonal is érdekes lehetett volna.

Nem tudom felidézni, megmagyarázni, hogy miért terelt az út a száraz számok világába, mert egyáltalán nem ez a beállítottságom. Érzelmeket szeretek megfogalmazni, történeteket leírni, könyveket szavakba önteni, alkotni. Végig kísérte az életemet Amerika, a szerelem, amit iránta érzek, mégsem tettem lépéseket egy "green lottery" pályázat irányába vagy komoly letelepedési irányokba, pedig ha igazán akartam volna, biztosan találtam volna megoldást. Hogy miért nem tettem, fogalmam sincs már. Soha nem teljesítem be ezt az álmomat, hogy ott éljek és ezt még nyugdíjas koromban is emlegetni fogom.

És itt van a csillagászat, a világűr iránti érdeklődésem. 12 éves korom óta vizsgálom az égboltot, minden egyes évben nézem 24 éve az augusztusi csillaghullást. A létező összes dokumentum filmet láttam a témában, mióta karantén van, csillagászati könyvet vettem, esténként bogarászom azt is. Nem vagyok egyáltalán profi, sőt, most kezdem csak igazán érteni. De lenyűgöz. A SpaceX műholdjai, a Starlink programból rendre ellepik az égboltot és ez csodás.

A National Geographic egyik cikkét küldte át nekem egy életmódprogramos lányom, amiben azt olvastam: Az év első jelentős meteorrajába tartozó hullócsillagokat április 14-től kezdődően láthatunk, a raj maximumát 22-re virradó hajnalon várják a szakemberek. Mivel ekkor nem lesz zavaró holdfény az égen, ezért aki olyan szerencsés, hogy vidéken, sötét égboltú helyen él, ezúttal a hajnal előtti időszakban, óránként kb. 8-10 meteort láthat e rajból. A radiáns, vagyis a meteorok látszólagos kiindulási pontja a Lant (Lyra) csillagkép közelében van, és bár már az esti órákban felkel, azonban több meteorral találkozhatunk, ha magasabban jár, ezért a hajnal előtti órák kedvezőbbek. 2 óra felé már látványosan íveli át a Tejút szalagja is a keleti égbotot, s ennek a legmagasabb pontja felől várhatóak a hullócsillagok, pontosan keleti irányból. Ha a lakhelyünk lehetővé teszi, érdemes a Tejút déli sávját fotózni, a látványos régió különösen szép egy-egy belehulló meteorral! A maximum körüli 3 éjszaka az, amikor a legtöbb meteort láthatjuk, így az időjárás függvényében válasszuk ki a legkedvezőbbet a megfigyelésre.

Na vajon, hol leszek 22-én virradóan? :D Az udvaron!

Ha visszamehetnék az időben, másként csinálnék mindent az első 36 évemben. Egy vékony énekes-író-dietetikus-csillagász lennék Amerikában :D