Ki vagyok én?

2021.10.07

Sokáig nem tudtam, hogy a bennem lakozó személyiségek miért csatáznak egymással. Hogy egyáltalán miért találkozom más és más arcaimmal, s miként kellene ezeket kezelnem...

Nőként sok szerepet öltünk magunkra, még az előtt is, hogy párra lelnénk. Amikor csak az ÉN lakozik a lelkünkben és nincs mellettünk más, már akkor is sokféle módon jelenünk meg a napjainkon.

Minden azzal kezdődött nálam a személyiségfejlesztésemben, hogy boldog akartam lenni. Viszont nem feltétlenül tudtam, ez mit is jelent. Elvárásokat támasztottam az elképzeléseimmel szemben, s ha bármi másként alakult, mint azt ahogyan én vázoltam kötelező kimenetelként, rögtön falakba ütközött az aktuális álomképem.

Valahogy ilyen módon találtam rá az ételre, mint vigaszdíjra, mint egy láthatatlan barátra, aki sosem bánt, aki sosem beszél vissza, aki mindig örömet akar okozni és aki feltétel nélkül ki is elégíti a vágyaimat. Elég morbid, hogy maga az evésélmény képes volt vágyakat teljesíteni. Akárhogyan is próbálom elfelejteni azokat az éveket, amikor szó szerint a zabálás adott értelmet mindennek, mégis emlékszem a pillanataimra, amikor szemet hunytam a következmények felett, azért, hogy csak ott, az adott pillanatban hadd ehessek. Elvesztettem a kontrollt, pusztán azért, mert a folytonos kudarcaim, ellenállásaim okán akartam egy biztos menedéket. A világunk ilyen, főleg a magányban. Ha nincs egy másik pólus, ami feltétel nélküli örömforrás, akkor keresünk egy káros szenvedélyt, amiben megtestesítjük a látszatboldogságot. Ez érvényes arra is, ha teljesen egyedül töltünk el estéket és arra is, ha benne ragadunk olyan boldogtalanságokban, amelyekből félünk kiszakadni.

Nálam többszörösen nehezített volt a kiszakadás az evéskényszerből. Részben beleszőttem magam kritikán aluli férfiak hálójába, akik kihasználtak, nem szerettek eléggé, akik szeretetéért bármire hajlandó lettem volna. Részben nem találtam megfelelő kiteljesedést a munkámban sem. Meneteltem előre robotüzemmódban, de nem volt szenvedély és küldetés a hétköznapjaimban. S mikor már maga az ételfüggőség okozta kövérségem el is szigetelt a külvilágtól, még jobban beletemetkeztem a munkába, amit tulajdonképpen sosem szerettem. Csak azért süllyedtem bele nyakig, mert ez volt az egyetlen általam uralt terület, amiben szinte csak rajtam múlott minden, azaz, ha én bele tettem az energiát, akkor annak látszata volt. Így hát munkamániám még inkább eltolt az aktív életformától, a szükségesnél is több időt ültem ahelyett, hogy kimozdultam volna a négy fal közül.

Ebben az örökké tartó szürke tengerben kerestem a kiutat.

Hogy lehetnék tényleg boldog?

Akárhogy is próbáltam rájönni, egyre csak nőtt a személyiségeimre rátelepedő kételyek száma.

Több arcom volt:

  • erős, független nő
  • karrierista, gátlástalan munkatempójú nő
  • boldogtalan, megtört nő
  • kihasznált, kizsákmányolt, összetört nő
  • akaratgyenge, megalkuvó nő
  • stresszfüggő nő
  • ételfüggő nő
  • magányos nő
  • depresszív, elszigetelt nő
  • változni akaró nő
  • boldogságot és kiteljesedést kereső nő
  • lelkes nő

Ezek az arcok szüntelen váltakoztak. Egyszer elhittem, hogy erős és független énem eltiporja a boldogtalan és összetört mivoltomat. Máskor pedig visszarántotta a megalkuvó és akaratgyenge szerepköröm a változni akaró nőt, aki ki akart teljesedni. Sosem volt állandósság. Mindig akadtak szakadások, amelyek visszarántottak vagy épp lendületbe hoztak.

Bárhogyan is igyekeztem, nem értettem sokáig: Ki vagyok én?

Erre a kérdésre egész életünkben kereshetjük a megfelelő választ, ha nem fedezzük fel az önfejlesztés csodáját. Neveltetésünk, környezetünk, személyiségjegyeink által vezérelve vagyunk valamilyenek és legtöbbször pont ez korlátoz bennünket abban, hogy nyithassunk a világ felé.

Meg kellett keresnem magamban arra a válaszokat, hogy ha tisztában vagyok a túlsúlyproblémám alap gyökerével, miszerint azért vagyok kövér, mert állandóan és sokat eszem, akkor miért nem vagyok képes ezen változtatni. Hiszen a megoldás egyszerű: ezt hagyjam abba. Mégsem tettem. Nem tudtam befejezni a soha múlni nem akaró evést és mintha megszűnt volt a tér-idő, nem érdekelt semmi más a pillanat adta örömforrásnál: enni, sokat enni.

Nem volt más választásom: a mélyére kell ásni annak, hogy miért cselekszem ellentétesen annál, mint ahogy élnem kellene a változáshoz. Elcsépelt önismereti tréning szlogenekkel volt tele a padlásom, mert a higgy magadban és a bízz magadban elvek kimondva buzdítóak, de a gyakorlatba átültetni ezeket már nem lehet. Hiszen hogyan valósítsam ezt meg, ha nem tudom, hogyan kellene tennem.

A dolgok az emberrel csak megtörténnek. Mert nem egyedül élünk a világban és millió egy hatás befolyásolja, merre fogunk jutni. Kivel találkozunk, kivel távolodunk el, kit veszítünk el. Nagyon sok mindent képtelenek vagyunk irányítani, nincs ráhatásunk, s leginkább pont ezek a dolgok húznak vissza bennünket a valódi tettek mezejéről.

Megérteni, hogy "ki vagyok" ott kezdődött, hogy azt belássam, mindig egy dologra fókuszáltam: arra, amim nincs. Arra, ami nekem hiányzik, de másoknak van. Arra, amire vágyom, de nem kapom meg. Arra, amiben mások sikeresek, de én nem. És ezáltal kritikussá váltam, mert csak az lebegett előttem, hogy mire nem vagyok képes.

Ez az örökös kétely kiült az életemre, de leginkább az arcomra. Nem tudtam letagadni, hogy irigy, féltékeny vagyok az összes többi ember testére, életére, párkapcsolatára, boldogságára. Nem rossz értelemben, hanem számomra fájóan. Mindenhol azt láttam: másnak van már férje, gyereke, szép háza, szép autója, sikere, pénze, mindene.

Ezáltal azt éreztem: kullogok, el vagyok maradva, nekem ez nem jár, s én nem vagyok felkészülve a változásra.

Nem igaz. Fel voltam készülve rá, csak nem láttam mást a negativitáson túl, ezért számomra egyértelműen az jelentett kiutat, hogy másképp kezdjek a világomra tekinteni. Felsoroltam tehát azt: mi az, amivel elégedett vagyok, mire lehetek büszke?! Elővettem egy üres papírlapot és leírtam azokat a körülményeket, tulajdonságokat, javakat, érzéseket, pillanatokat, amelyek okán azt tudtam mondani: igen, ebben jó, elégedett és sikeres vagyok.

Amikor szembesültem azzal, mennyi jó dolog van bennem, s az életemben, elgondolkodtam, hogy ezt eddig miért nem láttam és miért nyomta el az a sok beteljesületlen vágy, ami uralkodó volt. Pusztán arra lenne szükségem, hogy változtatni akarjak pár dolgon és akkor lenne lehetőségem más területeken is elégedettséget érezni.

A változásra viszont soha nem fogunk alkalmas időpontot találni, mert kétféle módon érkezhet a vágy:

  • tudjuk, hogy változni kellene, de még nem fáj eléggé
  • már égetően fáj, ezért sokkal nehezebb pozitívan látni mindent

Ha még nem fáj eléggé, akkor az elodázás, időhúzás, kifogásrendszer bekapcsol bennünk, mert úgy érezzük: van még idő meghozni a döntéseket. Nem minden életszakasz lehet alkalmas új döntésekre. Van, amikor tényleg nem lehet egy tűt sem leejteni a szénakazalban. De legtöbbször lenne helye annak a tűnek.

Ha már nem fáj, akkor viszont sokkal nehezebb komoly eredményeket elérni. Ennek az az oka, hogy ijedt, dühös és terhelt gondolatokkal mindig sokkal sötétebben látjuk az életet, azaz ismét dominálnak azok az érzések, amelyek megint csak azt sorolják előrébb, ami nekünk nem adatik meg, de másoknak meg sokkal könnyebben elérhető.

Találkoztam mindkettő lehetőséggel: amikor még nem fájt eléggé és amikor már égett a ház. Valahol a kettő között fél úton ébredtem rá arra, hogy soha nem lesz tökéletes az időzítés az életemben a gyökérproblémáim kitépésére. Vagy megtanulok folytonossággal fejlődni, vagy életem végéig keresni fogom a választ: Ki vagyok én?

Minden ember más emberekkel együtt éli az életét, ezért társas kapcsolataink adnak visszajelzéseket a velünk történt dolgokról: család, munka, barátok, párkapcsolat területén. Pont ez a vesztünk is, mert a visszaigazolásokat rosszul értelmezzük.

Évekig kellett ahhoz önmagamat vizsgálni, hogy megértsem, hol rontom el, miért ér annyi kudarc és ezek a kudarcok/sikertelenségek újra és újra az evésbe löktek.

A legfontosabb felfedezésem az volt, hogy a saját mércémmel éltem.

Minden embernek van egy egyéni személyisége, gondolkodásmódja, története, tempója, reakcióképessége, beszédkészsége, kommunikációs stílusa, haladási iránya. Ha bármilyen célban mások cselekedetei hatással vannak rám, s tulajdonképpen tőlük függök, akkor egy dolgot meg kell értenem: ha valakitől várok valamit, akkor ne az alapján tegyem ezt, ahogyan én tenném, ahogyan én döntenék, amilyen tempóban és amilyen módszerrel azt én akarnám. Mert más emberek más döntéseket, más tempóban és más módszerrel tartanak célravezetőnek. Ha valami tehát nem sikerül vagy bárki más ember kételyeket ébreszt bennünk, fontos szem előtt tartani, hogy ha nem számunkra kedvező módon érkezik a válasz, az nem miattunk van és nem feltétlenül rossz vagy elégtelen a válasz.

Ez a látásmódom a napokban felerősödött most, hogy nem szingli nőként élem az életem. Mi emberek berendezkedünk az ÉN-csatornánkra. Magunkból indulunk ki, úgy várunk el válaszreakciókat, ahogyan mi elképzeljük a tökéletes választ, s ha a valódi válasz ütközik ezzel, elindul bennünk egy pánikreakció. Mert nem úgy kaptuk, ahogyan mi elképzeltük.

Az életünk minden területére kivetül ez a fajta ÉN-központúság és a kudarcaink jelentős része nem valós kudarc, csupán nem az általunk megálmodott és elképzelt válaszokat kapjuk. Ez létrehoz egy örökös aggodalommal csúcsosodó, negatív önértékelési tengelyt. Ezen a tengelyen nem fogadjuk el a kilengéseket, nem is vizsgáljuk meg a kilengések milyenségeit, pusztán elkönyvelünk mindent rossznak és kudarcnak, ami nem úgy alakult, ahogyan mi elvártuk.

Elvárunk válaszokat, elvárunk hatásokat, elvárunk változásokat. Az elvárások mindig negatív képet is állítanak fel, s ezekbe erősen kapaszkodunk. Ha elvárjuk, hogy heti 1,5 kilót fogyjunk és "csak" 0,5 kilót adtunk le, hajlamosak vagyunk kizárólag negatív attitűdöt csatolni ehhez, elkönyvelni a harcunkat semmitmondónak, sikertelennek és csak azt látjuk ki ebből, amit nem kaptunk meg. A meg nem kapott 1 kiló mínuszt, az el nem ért, tervezett eredményt, a kitűzött, meg nem valósított tervet. Mert csak a 100%-ot fogadjuk el eredménynek.

Elvárásokat támasztunk magunk elé és minden, ami ezzel egyenlőtlen, automatikusan kudarc listánkra sorolódik. Ez a lelki folyamat tesz bennünket kritikussá, depresszívvé, elégedetlenné. Emiatt vagyunk örökké negatív csatornáink élén. Mert nem hagyjuk, hogy a válaszreakciókban lássuk a pozitívat, az eredményt, a sikert. Ez a sík tesz mindig arra az irányra, hogy ha nem kapunk elég pozitív visszacsatolást, akkor saját magunkat igyekszünk kompenzálni: például feladjuk az aznapi életmódváltó tervet a "ma még megérdemlem, ma már úgyis mindegy" elvek mentén. Így lesz állandó menedék az evés.

Voltam nagyon megkeseredett nő, mert én pontosan így éltem. Nem láttam azt a sok jót és szépet, ami talán nem volt annyira elégséges, mint vártam, de ha minden apró örömet megéltem volna ahelyett, hogy a teljesítetlen feladatokat sorolom fel a napjaim végén... sokkal korábban találkoztam volna azzal az énemmel, aki segít megfejteni: Ki vagyok.

Sok arcom vetült ki az elmúlt években, s engedtem, hogy valahol mind érvényesüljön. Egy dolog változott, az is az utóbbi pár hétben: Tudom, ki akarok lenni és nem a saját, elképzelt válaszreakcióimat kell elvárnom az élettől ahhoz, hogy boldog lehessek. Ez a fejlődésem állandó kulcsa.