Nem szoktam ilyet sűrűn csinálni, de most úgy érzem, hogy ezt mindenkinek szeretném elmondani...

Egy életmódprogramos lánnyal leveleztünk arról, hogy a fogyás lélektani folyamata sokak esetében nagyon nehezen ad kutat a zabálásból......

Abból, hogy az életed az étel. És mit tudsz tenni, hogyan tudod kicsit más pályára állítani magad azzal együtt, hogy:

1. pontosan tudod, mit kellene tenned a fogyáshoz
2. minden eszközöd, tudásod, fegyvered rendelkezésedre áll
3. csupán TE eszel mégis állandóan és minduntalan a evésbe menekülsz, abba hagyod a diétát és visszaállsz a féktelen/eszetlen kajálásra.

Nagyon őszintén kezdtünk el egy levélsorozatot és szeretném nektek is elmondani a válaszomat:

__________________________

💌 Úgy érzem, mintha most kb. a coach iskolában ülnék és kihúztam volna a legszívatósabb tételt, s csináljam. Amikor tudod, hogy mit kell mondani, mit kell kérdezni, fejedben van a protokoll, de ott ül előtted az alany és látod, hogy ez kevés lesz. Ide nem sablon kell, nem a közhelyes szuper motiváló idézetek és napkeleti bölcsességek adják a megoldást. Ezek ide hiába valók. Mert TE maga vagy a megtestesült lélek. A szív. A biológiai kérdőjel, hogy miért így működik az elme, a mentális erőnlét, az akarat, a cselekvésre törekvés, meg úgy "ámblokk" minden.

Pontosan tudod, hogy ki vagy, mi vagy a történetben a tekintetben, hogy kellene változni, minden elméletet és gyakorlatot pontosan ismersz, meg is lenne a cél, az eszközrendszer, de valami mégis visszatart. Pedig nincs akadály.

Sorstársam vagy. Kevés embert tudok így jellemezni. Nagyon elsarkítjuk a sorstárs kifejezést. Ma blokkosítva használom ezt a duci társadalomra, de az az igazság, hogy én a kövér-lét egy bizonyos elszigetelt lénye vagyok, akire ezek mind jellemzőek: okos vagyok, bármit meg tudnék valósítani az életben, mindent meg is csinálok, amit akarok, bármit elérek... de mindig ott van az a....

"csak a súlyom a hibapont és mindennek a kiindulása pontja" érzés. Mindenhez le kéne fogyni, hogy kiteljesedjek. Mindig kilukadok oda, hogy oké, csak ehhez vékonynak kell lenni. Oké, de kövéren ezt nem lehet. Oké, de ahhoz így kéne kinézni, stb, stb, stb.."

ÉN így éltem az életem 12 éven át!!!!!!

Te pontosan ebbe a körbe tartozol. Akik tudják, csinálták, elérték, megmutatták, vezettek, irányítottak, példát mutattak.... de mindig elbújtak az 50-es kabát mögé, színlelve, hogy nem 50-es az a kabát. Mert a világ nem látta sosem, hogy belül egy szélvihar rombolja szét az egész leánylelket.

Na hát most így ezt az arcomba kaptam tőled. Hogy Te is ilyen vagy. Tulajdonképpen a megoldást kéne a kezedbe adnom, hiszen én elindultam ebből ...

Nálam az a helyzet, hogy nehezen bocsájtok meg magamnak.... Mert nagyon sok időt vett el belőlem a dagi Dia. Aki mindig ki akart törni a kövérségből. Aki mindig ábrándozott és terveket szőtt, s a tervszövögetés alatt full szerelmes volt mindig egy álom férfiba, akiknek csak addig kellettem, míg szóban kellett kacérkodni vagy addig, míg megtettem ezt-azt, elintéztem ezt vagy azt..... ábrándozó, álomvilágban élő időrabló voltam. S én ezt 33 éve koromig csináltam.

Azt mondom neked, bárcsak 25 évesen ismertem volna fel ezt magamban. De akkor én nagyon a karriert építettem, s az 50-es kabátom mögött tűsarkúba gyömöszöltem a dagi lábam és tárgyaltam úgy milliárdos cégvezetőkkel, hogy utána 3 napig nem bírtam járni, mert úgy feltörte a cipő a lábamat, ahogy bele dagadt nap végére. Sosem felejtem el azokat a pillanatokat, mikor a taxira vártam egy cégnél, már állni alig bírtam, mert már annyira fájt a lábam. Beszálltam a taxiba, s levenni nem mertem a cipőt, mert attól féltem, sosem húzom vissza rá, annyira megdagadt. Hazáig szenvedtem, a 3.emeletre úgy mentem fel, mint egy 80 éves, kapaszkodva, jajgatva, fájdalomban...

.....majd az előszobában alig bírtam levenni a cipőt, szinte rám ragadt, a húsomba égett a cipő széle, aztán csak lefeküdtem a kanapéra és 10 perc múlva rendeltem a netpincéren. Mint egy idióta. Nincs rá jobb szó. Pedig intő jel volt a cipőbe dagadás reggeltől estére. De én ezekkel együtt is csak ettem. Csak kértem a jutalmat. Pont ezek a fájdalmak okozták tudat alatt azt, hogy megérdemlem az ételt. Étel nélkül nem volt napom, éjjelem. Étel nélkül nem volt életem. Hazudtam, dugdostam, szekrénybe rejtettem, ha jöttek anyámék, vagy az épp aktuális pasim. S mindig lebuktam. De hány olyan eset volt, hogy elvittem máshová a szemetet, nehogy meglássák anyámék, miket ettem. Mint valami bűnöző, kiosontam, elrejtettem a bűntény jeleit a szomszéd tömb kukájában. :D Érted ezt? Betegesen viselkedtem. Közben tudtam, mennyire fájdalmas nekem a súlyom és minden. És mégsem.....

S ma könyörögnék egy idő visszapörgetésért. Hadd fogjam fel ezt 25 évesen! Könyörgöm, elveszett 12 évem, a legszebb éveim. Már gyerekemnek kéne legyen.... már férjemnek... már körülöttem minden barátnőm CSOK-ot igényel az államtól.... érted? :D
Egy szerencsétlen sz@rnak éreztem magam nagyon sokszor.

S azon a reggelen felkeltem 2 éve. Vagy megoldod vagy vess véget mindennek. Hogy esély se legyen a túlélésre. Csak szűnjön meg ez az evéskényszer, ez a kövérség. Ez az élettársi viszony. Nagyon kemény időszak volt és senki nem vette észre.

Egy dolog vezéreljen: TE MÉG MEGTEHETED, HOGY NEM HAGYOD VESZNI AZ IDŐT. Én már elb@sztam. S most loholok mint egy állat, hogy még lefogyjak, mielőtt még elmúlna a termékenységem........