Megbánt pillanatok...

Sokszor kaptam már azt a javaslatot, hogy ne keseregjek a múlton, mert annak elengedése sokban támogatja a jövő ígéretét. Ezzel tisztában vagyok. Sosem bántottam magam, de álszent sem szeretnék lenni.

Igenis számot kell vetni a hibákon, ki kell tudni mondani, hogy mennyiszer követtem el hibákat. Olyan lépéseket, amelyek semmilyen módon nem segítették a boldogságomat. Azokban a pillanatokban soha nem érdekelt, hogy mi lesz később. Azonban az a "még távoli, majd később érkező" jövő elért engem, ezt pedig nehezen élem meg. Lehetek a világ akármely pontján, és élhetem az újraálmodott vágyaimat, akkor is szembe kell néznem azzal, hogy rengeteget hibáztam. Akkor, amikor mértéktelenül zabáltam, érdektelenül elkerülve a tükröt és elnyomva a lelkiismeret-furdalást, mert így sokkal könnyebb volt. Homokba dugott fejjel szeánszokat tartani a hűtővel és a villával akkor annyira könnyednek tűnt, nem éreztem a súlyát a későbbi terheknek. A terhek viszont velem vannak és nem lehet egycsapásra eltüntetni a sok elvesztett kiló nyomát sem. Valaki szerint nagyon szerencsés vagyok, hogy rá tudtam lelni arra az útra, amelyen mások még csak terveznek lépkedni. Igen, túl  vagyok rengeteg olyan hónapon, amikor nemet tudtam mondani az evés kényszernek, és győzedelmeskedtem a kísértések felett. Túl vagyok rengeteg edzésen, kalóriaszámlálós tudáshalmazon, legalább 50 szakkönyvet kiolvastam és képzések tucatjaival vagyok okosabb a témában, mint kövéren. Mégis most kezdődik a legnehezebb rész, ugyanis a kövérség miatt rám terpeszkedő hájálarc lehullásával ott marad az üres bőr, amit nem tudok én magam visszaszűkíteni. Ez pedig egyet jelent a kőkemény SZEMBESÜLÉSSEL: MIT IS TETTEM A  TESTEMMEL.

Van két felkar, ami külön életet kezdett élni. A legijesztőbb érzés, amikor az ember kövérsége alatt nem érzi nagynak a testét, majd amikor szembesül a károkkal, amelyeket saját magának okozott, egyszeriben ott terem az a sok háj vagy hájtól üres megereszkedett bőr. És ilyenkor tudatosul bennünk, hogy a ruha ápol, eltakar és a kövérség kitölti a lelkünket is. Aztán, ahogyan kezdünk új vagy "régiúj" önmagunkra rátalálni, akkor szembecsap a tükör. Hogy került oda ez a hájtömb? Mikor? Hogy nem vettem észre? Hogy nem zavart? Hogy tudtam enni, amikor ez a kar a testem része volt? Miért nem láttam a jeleket, hogy megálljt kell parancsolni a számnak, a gyomromnak, a stressznek? Okolhatok persze bármit és bárkit az engem ért lelki traumákért és a kialakult evészavaromért. Na de a testem kit tud okolni? Ő nem tudott védekezni tőlem, amikor segítségre lett volna szüksége. Kínoztam, szenvedett, most pedig kénytelen vagyok ismét olyan lépésekre, amelyeket egyébként normális életet élve elkerülhettem volna. Nem minden ember megy plasztikai sebészhez. Ha egy átlagos testben éltem volna, erre sosem lett volna szükségem. Sajnos elrontottam, elhallgattam magam előtt is a problémákat és túlságosan későn kaptam észbe.

Azt tanácsolom mindenkinek, hogy aki időben van, ne tegye ezt magával. Vegye észre a jeleket és lépjen addig, amíg nem kényszerül olyan döntéseket hozni, amelyeket ki tudna kerülni tudatossággal.

Elérkezett az idő, hogy konkretizáljam a műtétek időpontjait és a lehetséges műtéti ütemtervet. Hamarosan tehát kitűzzük a felkarműtétem időpontját. Egyértelműen látható a kép alapján is, hogy ez 2 ember karja, vagy talán többé is. Gyönyörűen kirajzolódik a kar valódisága és az azt körülvevő bőrrengeteg. Fáj a képeket nézni és fáj összemarkolni ujjaimmal a saját testemet, mint egy rongyot. De lépni kell. Így nem élhetek. Ezt elismerni és felismerni nagyon nehéz feladat, ám szembe kell nézni a helyzettel.