Megmásztam ezt a nehéz utat...

2022.02.15

Mindig szerettem volna dögös lenni...

______________________________________________________________


Bármennyire is nyomtam el azt az énemet kajálással, amivé válni akartam, mindig is próbálkoztam csinosabb lenni nagy méretű ruhákkal. Nem dugdostam magam leplek alá, hanem kihoztam a testemből az éppen kihozható maximumot. Ezért ducin is volt bőrhatású, szexinek mondható tunikám, amivel még talán azt is mondhatom, egész jól tudtam ellensúlyozni a hurkáimat. Talán még azt is ki merem jelenteni, hogy nem mindig gondolták rólam, valójában mennyire magas a súlyom, mert tényleg igyekeztem csinosan öltözködni.

Akkor, azokban az években ambivalens érzésekkel éltem. Legalább annyira gyűlöltem a testem, mint amennyire igyekeztem mégis csak a legjobb formámat mutatni ruhákkal, kiegészítőkkel, sminkkel. Vagy sikerült, vagy nem sikerült, mindig egy lett a vége: EVÉS. Falásrohamok, majd koplalás. Tartottam ideig-óráig a koplalásos napokat, heteket, aztán újra nem bírtam a vágynak ellenállni és jött a habzsolás, eszetlenül.Ma, annyi év után egy dolog változott. Ugyanúgy csinosan öltözködöm, de már nem a külvilágnak próbálom mássá tenni a testemet és eltakarni azt, mert úgy érzem: NEM KELL TAKARGATNI MAGAM. Ez változott: békében élek a testemben és ennek a mentális vonatkozása az, hogy egyszerűen jól érzem magam. Annak ellenére, hogy még vár egy műtét, megszűnt a feszengés, az örökös harc önmagammal, a blúzok folytonos húzogatása a hasamon, mert mindig felpöndörödtek a pocakomon vagy épp a popsimon. Megszűnt a nagy méretek kutatása, mert egész egyszerűen az a méret lettem, amihez bemegyek egy boltba és csak leemelek bármit, minden jó rám.Az extrém kövérséget vajmi kevesen értik, akik nem élték át. Ezért ők állandóan kételyeket ébresztenek másokban, főleg a módszerem tekintetében. Lépten-nyomon hallom a Mentoráltaktól is, hogy a kollégák, a családtagok szó szerint "fikázzák" azt, amit a Mentoráltak esznek: "Ezzel hogy akarsz lefogyni? címszóval jön a lelki terror, ennek másik ötvözete a "Sok a szénhidrát, így sose fogsz lefogyni...." mantra. Úgy is, hogy a Mentoráltak sorra rácáfolnak ezekre a negatív kritikákra.

Az évek alatt rájöttem egy nagyon fontos dologra. Az emberek egy része imád belemarni másokba, ha azok valamiért nagyon lelkesednek. Adott esetben legyen ez az életmódváltáson belüli étrend. Hogy ez magyar mentalitás vagy a világon mindenhol az érvényesül, hogy a tartott tükör azt indítja el másokban, hogy minket, akik teszünk önmagunkért, elbizonytalanítsanak... bevallom, coaching munkám egyik nagy kérdőjele. Pszichológia. Ha valakinek valamiben sikerélménye van, a lustább, kevésbé ambíciózus emberben ellenszenvet vagy irigységet kelt, ami után a legkönnyebb a lelket csillapítani azzal, ha a másikat elbizonytalanítjuk. Mert ha neki sikere van, a mi sikertelenségünk sokkal nagyobbnak tűnik. Ez az egész folyamat engem is visszatartott sokáig, mert nem hittek abban az emberek, hogy amit és ahogyan csinálok, az eredményre fog vezetni. Sokat eszem, sok szénhidrátot eszem, ezt hangoztatták annyian. Aztán egyszer csak eltelt 5 év és olyan eredményeket tudtam felmutatni önmagamon és másokon is, aminek hatására MÉG TÖBB LETT A KÁROGÓ. Na ezeket az embereket szoktam én innen kitiltani, akinek semmi boldogsága nincs, csak azokat bántani, akik hisznek nekem, bennem vagy leginkább hisznek önmaguk erejében.

Mi lett volna, ha én anno hallgatok a károgókra, a kollégákra, az egészségtelenül étkező ismerősökre, akik mindig jobban tudták, hogy hogyan kellene lefogyni, csak épp ők se fogytak egy dekát se, de az én módszeremet mindig jó volt lehúzni, mert az a xar?

Mi lett volna, ha engedem magam eltéríteni és maradtam volna örökös jojozó, koplaló, önsanyargató, öntagadásban élő lány? Vélhetően tegnap nem éltem volna át életem legszebb, legromantikusabb estéjét. Mert maradtam volna 170kg+os lány, akit a köztudta félrenevelt 15 évig, s aki állandóan koplalt, állandóan szenvedett a súlyától, mégsem tudott eredményt felmutatni.

Régen is fel tudtam venni a bőrhatású tunikát, a 6XL-eset, meg ma is, az M-L-eset. Akkor is eltakarta a ruha a combközépig érő, alakformáló bugyival felnyomott és optikailag elcsalt hordó pocakomat. Most az a különbség, hogy nem lóg a hasam, nem pattan szét a gomb, s azt érzem, senki nem néz meg az utcán.

IGEN....

Akkor lettem felhőtlenül boldog lány, amikor az emberek MÁR NEM NÉZTEK MEG AZ UTCÁN, mert nem tűntem ki a tömegből extrém méreteimmel. Most vagyok boldog, amikor azt mondhatom, az átlagos testalkat husimusi verzióját képviselem, a húsvér nőt, akin nincs 6 réteg vakolat, aki próbál természetes maradni, de azért alkalomadtán feldobja a méjbölin rúzst magára, meg néha lát a haja hajvasalót és kúpvasat is. De legtöbbször csak kontyban, smink nélkül, sportosan és pille könnyen lépkedek az utcán, észrevétlenül.

Mindig erre vágytam. Az óriási rivaldafény sem vonzott. Bevallom, ma lemondtam egy magazin interjúját, mert egyszerűen azt éreztem, nem akarom. Kicsit szégyelltem magam, kicsit rossz érzésem volt, de megkönnyebbültem. Én nem attól érzem jól magam, mert mindenhol szerepelnem kéne, hanem attól, mert elmesélhetem, milyen érzés vékonyabb testben megélni azt a sok örömet, amit kövéren nem tudtam. A történetem az életem. Erről megosztani veletek emlékeket és élményeket jó érzés, ugyanakkor felelősség is. Ezért kétszer is meggondolom, mit merek leírni. Volt már, hogy néha erősebben reagáltam (mindig megbántam), de legtöbbször az én impulzív, ám olykor törékeny személyiségemmel próbálok átadni TUDÁST. Azt az információ halmazt, ami engem átlendített a 6XL-es bőrhatású tunikák vadászatából az M-L-es, csinos darabok világába.Szeretem a mostani lányt, aki vagyok, mert mindig is maradtam az, aki lenni akartam akkor, amikor még nagyon szenvedtem. Egyetlen kiló elveszítése sem formált át mássá, mint ahogyan éreztem magam régen. A mai napig viselem a negatív hozadékait a rossz döntéseimnek és nincs nap, hogy nem jutna eszembe, mennyire romboltam az életemet és a testemet. Csak hálát adhatok, amiért élek és nem ettem magam a halálba. Mert afelé tartottam, ez biztos. Múlt héten voltam vérvételen, s mindig megnyugszom, amikor azt látom: éhhomi vércukor: 4. Amikor az összes máj, hasnyálmirigy, vese értékem TÖKÉLETES, amikor az egykori 35-170 közötti inzulin értékem 15 alatti és amikor a vérvételen nem azt kérdezik tőlem: hány kiló vagyok, hanem a vérvételes hölgy azt kérdezi: maga az, aki annyit fogyott? Igen, #énvagyok az a lány, aki annyit fogyott és ez a "jelige" az egész életemet átkeretezte. Nem túlzok, kevés időm maradt volna hátra, ha nem változtatok. De végül elindultam. Májusban az utolsó műtétemen kés alá fekszem, utoljára. El sem tudom mondani, mennyi minden van mögöttem és milyen jó érzés tudni, hogy 95%-os LOADING felirat villog a képzeletemben. Mert hamarosan vége, végre vége az egész harcnak. Egész életemben erre vágytam. És bármilyen fájdalom ellenére ezt a műtétet várom a legjobban. Ez lesz az én célfotóm, ahol kitűzhetem a zászlómat: MEGMÁSZTAM ezt a marha nehéz utat.