Nem értem, hogy történt ez velem, miért ettem annyit, hogy jutottam el idáig, miért hagytam ezt tenni saját magammal. Ezt a kérdést Vendel 100-szor feltette már nekem. Nem vádlón, hanem úgy, ahogy sok más ember is: nem értik az indokaimat erre az életformára. Hát... tudjátok mi? Én sem basszus. Nem értem, nem értem miért gondolkodtam úgy, ahogy. Csak azt tudom, hogy soha többé nem akarok oda visszamenni, olyanná válni és úgy gondolkodni, mint elhízottan, amikor nem hallottam, nem láttam magam körül egy segítő szót sem, csak a sértődöttség tombolt bennem a tagadás csúcsán: kövér. Mit kövér, maximum duci. Ezt gondoltam magamról 150 pluszosan.És ma már tudom, látom más embereken is. A #kövér meg a #zabál szó kiveri a biztosítékot sok embernél, pedig bassza meg, java részt ez az igazság. Ritka kivétel, hogy indok nélkül hízik el valaki, mert valamilyen betegség folytán felborul valami. Az esetek jelentős hányada arról szól, hogy szarul eszünk, sokat eszünk és nem figyelünk oda. Ha épp figyelünk, akkor meg rosszul csináljuk, sanyargatva, azonnal, türelmetlenül és ha nem sikerül, dobjuk az egészet a francba és újra megy a lázadás a világ ellen.

Az egyikben egy makacs, sértődött, hangulatember voltam, akit én is utálnék, bevallom. A mostaniban pedig persze maradtam impulzív, de sokkal jobb az életem és teljesen másképp látok benne mindent, még magamat is.

Helyére kerültek a dolgok a fejemben pusztán attól, hogy legyőztem a másik személyiségemet, aki rombolt engem és aki rombolta a jövőnket. A miénket, az övét és az enyémet is. Mintha valami X-aktás szériában én lettem volna a saját meg nem született ikertestvérem, aki belülről próbált engem megfosztani minden jótól. Morbid, de így van.

Szóval álltunk ott a konyhában és nem tudtam mit mondani. Leginkább bocsánatkéréssel tartoznék nekik, mert végig kellett élniük a szenvedésemet az összes műtétemnél, a sok vitát, amit én okoztam azzal, hogy a vesztembe rohantam és azt a sok aggódást, amit a nyakukba dobtam éveken át, nagyon bánom. Csak segíteni próbáltak, de nem hagytam.

Anyu készített rólam kismillió fotót, mert imádja összehasonlítani az évekkel ezelőtti Diát a mostanival. Hát persze, hogy imádja, végre boldog, mert visszakapott engem olyannak, amilyennek megszült: egészséges testképpel élő embernek. 170 plusz kilósan az ember nem néz ki se egészségesnek, se nem szépnek. Egy anyának ezt látni szívszorító lehetett. Életem végéig sem tudnám elérni, hogy meg nem történtté tegyem ezt. Sajnálom. Tényleg sajnálom. Sok-sok éve készült, egyik olyan képem, amire azt mondom: nem láttam, hogy ekkora bajban vagyok. És tegnap, várva a vasárnapra, ahol végre visszakapom magamat, de most már tényleg. Bárki, aki hasonló cipőben jár, gondolja végig, hogy megéri-e ennyire elengedni a gyeplőt és megér-e annyit az étel, a kifogások, a hedonista élet, hogy később megannyi kérdéssel éljünk: miért tettük ezt magunkkal?Nem, nem éri meg. Ki a tököm akar negyedszerre is kés alá feküdni? Nem jókedvemben megyek. Az más kérdés, hogy nagyon várom, nagyon izgatott vagyok, hiszen vágyom az állapotra, ami utána jön. De ha lehetne, hogy visszamenjek az időbe, akkor úgy csinálnám, hogy soha, egyetlen műtétem sem legyen, max egy cici. Hát ez a kőkemény igazság, kövérnek lenni nekem szívás volt. Kár hazudnom, nagyon durván megbántam ezt a sok kövér évet. Nagyon buta voltam, hogy nem voltam hamarabb elszánt és bátor. Pedig csak egy rohadt döntés hiányzott: le akarok fogyni, de tényleg.