Miért döntöttem a műtét mellett?

2022.05.23
Nem volt könnyű a döntés


Nem azért, mert féltem tőle, hanem azért, mert tudtam, hogy ismét megterhelő időszak következik, ha belevágok. Már rutinos műtöttnek számítok, gyakorlatilag nincs olyan testfelületem, amihez nem ért szike. Félelemérzet nincs bennem, csak az első műtétnél volt, de a mostaninál már szinte vártam. Túl akartam esni rajta. Eredetileg május 30-ára volt betervezve a műtétem, de május elején jött egy telefonhívás, hogy felszabadult egy hely, ezért 3 nap múlva, vasárnap megműtenek. Azonnal igent mondtam rá, nem is gondolkodtam. Így május 8-án túl estem az utolsó nagy műtétemen.

A történetemet ismeritek, ha olvassátok a blogomat és az eddigi műtétek alapján is láthatjátok, hogy volt felkar műtétem, mellfelvarrásom és mell nagyobbító műtétem, egy panniculectomiám (kötényhas műtét, azaz a has köldök alatti részét műtötték). Az utolsó állomásban a csípő, derék, fenék és comb maradt hátra.

A konzultációra érkezve reméltem, hogy az orvos alkalmasnak fog találni a műtétre. Így is lett, megállapította, hogy elértem a célsúlyomat és azt több mint fél éven át meg is tartottam, ezért ideális vagyok a befejező műtétre. Talán soknak tűnik egyszerre ennyi terület, akár több lépésben is csinálhattuk volna, de én úgy voltam vele, hogy amit egyben meg lehet csinálni, azt ki fogom bírni.

Felkészülésemhez, mivel vérszegény vagyok gyerekkorom óta, vasban gazdag étrendet követtem. Ezen kívül igyekeztem sokat pihenni, hiszen tudtam, hogy 5-7 órás műtét vár majd rám. A műtét előtti este leutaztam a klinika városába és a szomszéd hotelben szálltunk meg. Másnap reggel 8:30-ra érkeztem a kórházba, ahol megkaptam a szobámat és innentől kezdve csak várnom kellett.

Az orvosom operáció előtt fél órával felrajzolta a műtéti területet, majd az altató orvossal mindent átbeszéltem és hipp-hopp a műtőben is találtam magam. Ez a rész megszokhatatlan. Hideg van, bármilyen bátor is az ember, retteg, mert tudja, hogy ébredés után fájdalom vár rá. De itt még néhány gondolat átsuhan az agyunkban: vajon felébredünk-e, vajon minden jól alakul-e, mi lesz ezután. A műtőben mindenki kedves volt, beszédben tartottak, nyugtattak és néhány perccel később már el is aludtam.

A magamhoz térés mindig katarzis, egyszerre csodálatos, egyszerre megterhelő. Tudom, hogy élek, tudom, hogy túl vagyok rajta, de azt is érzem, hogy a testem minden szeglete fáj és leterhelt. A következő órák félig éberen, félig eszméletlenül telik, amíg hat az altatószer. Tudod, hogy hol vagy, minden rendben, de lényegében a világodról sem tudsz, de ez nem is baj. Arra mindig volt erőm és eszméletem, hogy szóljak a rokonoknak, illetve a blogon is kiírjam: élek. :)

A következő 2 nap arról szól, hogy túl éljünk. Mert tényleg fáj, tényleg kemény ez az időszak. Maga a felkelés egy harc, az első napon meg sem próbálkoznak azzal, hogy lábra álljunk, de a második napon már kötelező. Ez a feladat hihetetlenül megterhelő. Nekem majdnem 1 órán át tartott, hogy fel tudjak ülni, majd az ágy szélére mászni és végül a talpamat a padlóra helyezni és lépni 2 lépést. Segítségem volt, mégsem ment könnyen. Fogalmam sincs, hogyan van benne annyi erő, hogy 2 éjszaka bentlét után haza menjek, mégis alig várom, hogy a saját otthonomban legyek.

Az első 2 hét hamar eltelt. Az első hét fájdalomcsillapítás mellett, jajgatásokkal gazdagítva. Azt éreztem, ennyi fájdalmat és ennyire nehéz időszakot még egy műtét esetén sem éltem meg, bár igaz, egyszerre ennyi területet sem érintett még egy műtétem sem. Térdtől bikini vonalig, csípőn 360 fokban körbe vágtak. Ez fájdalmas és olyan érzés, mint amikor egy dinnyét keresztbe-hosszába ketté hasítanak. De napról napra jobb lesz.

A 15. napon írom ezt a bejegyzést, ma már könnyedén sétálok, szállok ki-be az autóba utasként, már a kutyasétáltatáshoz is tudok csatlakozni, le tudok menni lépcsőn és egyedül is képes vagyok öltözni. Fájdalmaim csak a sebnyílások környékén vannak állandó jelleggel. A többi területen csak maga a sebfeszülés okoz kellemetlenséget, de nagy fájdalom már nincs.


S hogy miért döntöttem úgy, hogy ezt is bevállalom?

Egyszerűen szükségem volt rá. 170+ kilós testben élni nekem maga volt a pokol és soha nem tudtam elfogadni a tényt, hogy kövér vagyok. Szenvedtem tőle minden fizikai és lelki értelemben. Bánok minden falatot, amit zabálásom közepette tömtem magamba, mert az étkezési zavarom teljesen a fejemre nőtt és kontroll nélküli hízásom oka a mértéktelen evésem volt. Elkerülhettem volna, de valahogy rám telepedett és túl nőtt rajtam a kövérség. Amikor átértem a másik oldalra és szembesültem a fogyás negatív oldalával, a felesleges, ráncos és csúnya bőrrel, megértettem, hogy senki mást és semmi mást nem okolhatok azért, amin át kell mennem. Ezért tudtam, hogy ha csillapíthatatlan evéskényszeremet engedtem így elburjánzani, hát vállalnom kell a helyre állítását is a folyamatnak.

Az eredmény magáért beszél, két különböző ember van az előtte/utána fotóimon. A régi, kövér Dia és az új, tudatos Dia.


MEGRÁZÓ KÉPEK!

Sokkal ijesztőbb, mint amilyen érzés. Ebből adódik a legtöbb kérdés felém: vajon milyen lesz ez begyógyult hegekkel és hogyan fogom tudni viselni egy életen át a vágások nyomát?! Egy biztos: mindenhogy jobb, mint fiatalon ráncos, remegő, felesleges bőrrel élni.


Minden sebmilliméter ott rejti egykori kövérségemet!