Rendszeresen készítek magamról fotókat, MERT MUSZÁJ monitorozni a bennem és rajtam bekövetkezett változásokat. Leginkább magam miatt, hogy ne felejtsem el megdicsérni magamat se néha, azért is, hogy soha ne felejtsem el, milyen károkat tudtam okozni magamnak a kifogásaimmal és azért is, hogy a szavaimon túl motiválni és bátorítani is tudjak másokat.Bárhogyan is igyekeztem, nem értettem sokáig: Ki vagyok én?

Erre a kérdésre egész életünkben kereshetjük a megfelelő választ, ha nem fedezzük fel az önfejlesztés csodáját. Neveltetésünk, környezetünk, személyiségjegyeink által vezérelve vagyunk valamilyenek és legtöbbször pont ez korlátoz bennünket abban, hogy nyithassunk a világ felé.Meg kellett keresnem magamban arra a válaszokat, hogy ha tisztában vagyok a túlsúlyproblémám alap gyökerével, miszerint azért vagyok kövér, mert állandóan és sokat eszem, akkor miért nem vagyok képes ezen változtatni. Hiszen a megoldás egyszerű: ezt hagyjam abba. Mégsem tettem. Nem tudtam befejezni a soha múlni nem akaró evést és mintha megszűnt volt a tér-idő, nem érdekelt semmi más a pillanat adta örömforrásnál: enni, sokat enni.Nem volt más választásom: a mélyére kellett ásni annak, hogy miért cselekszem ellentétesen, mint ahogy élnem kellene a változáshoz. Elcsépelt önismereti tréning szlogenekkel volt tele a padlásom, mert a "higgy magadban" és a "bízz magadban" elvek kimondva buzdítóak, de a gyakorlatba átültetni ezeket már nem könnyű. Hiszen hogyan valósítsam ezt meg, ha nem tudom, hogyan kellene tennem.Megérteni, hogy "ki vagyok" ott kezdődött, hogy azt belássam, mindig egy dologra fókuszáltam: arra, amim nincs. Arra, ami nekem hiányzik, de másoknak van. Arra, amire vágyom, de nem kapom meg. Arra, amiben mások sikeresek, de én nem. És ezáltal kritikussá váltam, mert csak az lebegett előttem, hogy mire nem vagyok képes.Ez az örökös kétely kiült az életemre, de leginkább az arcomra. Nem tudtam letagadni, hogy irigy, féltékeny vagyok az összes többi ember testére, életére, párkapcsolatára, boldogságára. Nem rossz értelemben, hanem számomra fájóan. Mindenhol azt láttam: másnak van már férje, gyereke, szép háza, szép autója, sikere, pénze, mindene. Ezáltal azt éreztem: kullogok, el vagyok maradva, nekem ez nem jár, s én nem vagyok felkészülve a változásra. Nem igaz. Fel voltam készülve rá, csak nem láttam mást a negativitáson túl, ezért számomra egyértelműen az jelentett kiutat, hogy másképp kezdjek a világomra tekinteni. Felsoroltam tehát azt: mi az, amivel elégedett vagyok, mire lehetek büszke?! Elővettem egy üres papírlapot és leírtam azokat a körülményeket, tulajdonságokat, javakat, érzéseket, pillanatokat, amelyek okán azt tudtam mondani: igen, ebben jó, elégedett és sikeres vagyok.Amikor szembesültem azzal, mennyi jó dolog van bennem, s az életemben, elgondolkodtam, hogy ezt eddig miért nem láttam és miért nyomta el az a sok beteljesületlen vágy, ami uralkodó volt. Pusztán arra lenne szükségem, hogy változtatni akarjak pár dolgon és akkor lenne lehetőségem más területeken is elégedettséget érezni.A változásra viszont soha nem fogunk alkalmas időpontot találni, mert kétféle módon érkezhet a vágy: tudjuk, hogy változni kellene, de még nem fáj eléggé; vagy már égetően fáj, ezért sokkal nehezebb pozitívan látni mindent.Ha még nem fáj eléggé, akkor az elodázás, időhúzás, kifogásrendszer bekapcsol bennünk, mert úgy érezzük: van még idő meghozni a döntéseket. Nem minden életszakasz lehet alkalmas új döntésekre. Van, amikor tényleg nem lehet egy tűt sem leejteni a szénakazalban. De legtöbbször lenne helye annak a tűnek.Ha már fáj, akkor viszont sokkal nehezebb komoly eredményeket elérni. Ennek az az oka, hogy ijedt, dühös és terhelt gondolatokkal mindig sokkal sötétebben látjuk az életet, azaz ismét dominálnak azok az érzések, amelyek megint csak azt sorolják előrébb, ami nekünk nem adatik meg, de másoknak meg sokkal könnyebben elérhető.Találkoztam mindkettő lehetőséggel: amikor még nem fájt eléggé és amikor már égett a ház. Valahol a kettő között fél úton ébredtem rá arra, hogy soha nem lesz tökéletes az időzítés a gyökérproblémáim kitépésére. Vagy megtanulok folytonossággal fejlődni, vagy életem végéig keresni fogom a választ: Ki vagyok én?A kérdés felmerülhet bárkiben: az utam végén rájöttem végül arra: Ki is vagyok én?Bevallom, ehhez idő kellett nekem is. A lelkem nehezebben követte a bennem lezajló változást, mint ahogy a kilók csökkenése formálta át a testemet. Vélhetően nem könnyített ezen a bőr kérdése sem, hiszen a mérlegen látott eredményeket nem tükrözte teljesen a tükörképem. Volt egy extrém kövér testem, lett belőle egy vékonyabb, de korántsem tökéletes eredmény, amit szabad döntésem árán tökéletesíteni akartam plasztikai műtétekkel. 4-ig jutottam, egészen biztos, hogy többet nem vállalok. Már nem érzem, hogy van javítani való annak ellenére, hogy az én testem már soha nem lesz tökéletes.Marcangolhatnám magam azért, hogy ilyen sorsra juttattam önmagam, és azért is, mert hiába a #hájtalan body, akkor is van néha feszengés bennem más emberek kéretlen rosszindulata miatt. Nyáron romkocsmának csúfolt valaki, emlékeztetve engem arra, hogy tönkre tett a sok plasztika. Épp vacsoráztunk azon a megérdemelt 2-3 napos mini nyaraláson, amit tényleg rohadtul kiérdemeltünk az egész éves hajtás után és ott, akkor belém döfött a kommentelő egy emlékeztetőt: #hegesgizi testem sosem lesz hibátlan. Romkocsma. Így szólított.Keseregtem eleget az egész történetem miatt. Régen azért, mert kínzott a dagiság, mostanság pedig azért, mert sokat szenvedtem a helyrehozhatatlan károk miatt testileg. Akármennyire is tűnök bátornak, 4 olyan műtéten estem át, amire nem lett volna szükségem, ha időben lépek, de voltam olyan gyarló, hogy nem törődve a jövőmmel, a kajára esett a voksom hosszú évek át - minthogy inkább előrelátóan meghúztam volna inkább a határt. Azt a határt, ami fölé sosem lett volna szabad eljuttatni a testsúlyomat.De mi, emberek mindig feszegetjük a határokat és nem vagyunk megfontoltak. Olyan még nem volt, hogy ne legyen sehogy se - tartja a mondás, és valahol minden ember így él: Most már mindegy, majd holnap, ma nem számít.DE! Számítania kellene, mert minden napot úgy érdemes végig csinálni, mintha csak ma lenne lehetőségünk elég időt és energiát szánni magunkra. 24 órás blokkokban kellene vizsgálni önmagunkat. Nem a körülményeket, nem a kifogásokba burkolt nehézségeket.

Ö N M A G U N K A T!

De engedékeny magával a legtöbbünk. Másokra kritikusok vagyunk, magunknak elnézünk hibákat. Következmények mindig lesznek, csak lehet, hogy nem időben foglalkozunk a lehetőségekkel.Ha láttam volna időgéppel, mi lesz a vége a kövérségemnek, minden bizonnyal jobb döntéseket hoztam volna.Nem így lett. Életem legtöbb évében hibáztam és nem törődtem magammal. Nem tiszteltem eléggé magamat, a testemet és valljuk be, a lelkemet sem. Hiszen fájt az egész, de tenni ellene már nem igazán akartam. Mert könnyebb volt beletörődni és azt mondani: nekem ez nem megy.És láss csodát, mégis csak ment ez nekem. Mégis csak volt egy lehetőségem, amit esélyként ragadtam meg. Ez volt az én döntési görbém kiinduló pontja és itt dőlt el, hogy akarom-e eléggé a változást vagy kesergek tovább.Nem igényel magyarázatot az én #beforeafter fotó csokrom. Kövér voltam, rongyosra fogytam, amiből kihoztunk 3-an valami egészen vállalhatót: az edzésprogramom, az étrendem és én (jó, a sebészeket se felejtsük el).

Könnyű volt? Lehetett volna nehezebb is.Rövid volt? Lehetett volna gyorsabb, de sokáig tartott megérteni mindent.Elégedett vagyok? Bár maximalistának vallom magam, ebben az elején eldöntöttem: nem fogom magam soha többé kritizálni. Ami tőlem telhető, meg fogom tenni, rajtam nem fog múlni semmi. Emiatt pedig a lelkiismeretem is tiszta lesz és elfogadom a romkocsmának csúfolt végeredményt.

Akármilyen romos, azért jól renováltam. Mindent új alapokra helyeztem és egy valamit az első percben megfogadtam: soha nem nézek vissza.