Sport (duci) fóbia

Duciként be kellett látnom, hogy a mozgásszegény életmód nem támogatja fogyási céljaimat. Természetesen ezt külön "tájékoztatás" nélkül is tudtam, de igyekeztem eltessékelni magam elől ezt a kérdéskört, ameddig csak lehetett.

Teljesen még ez sem igaz, mert elszántságom megszületett hozzá, fizikai és mentális erőnlétem viszont annyira el volt maradva az átlagostól, hogy motivációmat hamar felváltotta a "nekem ez nem megy" kifogásrengeteg.

150 kiló feletti súlyomnál emlékszem az első sétámra, ami 600 méterig tartott, lassú tempóban. Csak lépkedtem. 600 méter volt hajszálpontosan, mert amint mondtam, én nagyon elszántan vágtam bele és felszerelkeztem fitnesz órával, mobil health alkalmazással. Pontosan láttam és dokumentáltam a törekvéseimet. A 600 méter egy kör volt a lakóparkom aszfalt útján, háztól házig. Az utolsó lépéseket komoly erőfeszítésekkel tudtam megtenni. Féltem ettől az érzettől, amely már ismerős volt akkor is, amikor valahová lépcsőn kellett felmenni 4-5 emeletet.

Abban a 600 méterben benne volt az életem, a bűnhődés, a vezeklés, az önvád, de leginkább az önsajnálat.

Megerőltető és egyben ijesztő volt perceket várni arra, hogy légzőrendszerem helyre tudjon állni a levegővételekért kapkodásból. Egyszerre volt elkeserítő és szánalmas is, de mégis azt vontam le következtetésképpen, hogy erre én még nem vagyok felkészülve. De nagyon akartam! Ezért minden nap elindultam. Voltak olyan alkalmak, amikor már szinte vártam, hogy felülmúljam önmagam és csak mentem és mentem. Fülesemben a dobszó és a motiváló dallamok is ösztönöztek még tovább. 3 km már könnyedebben ment elég rövid idő alatt, mert nem hagytam magamnak megtorpanást.

Sosem felejtem el azt az estét, amikor még világos volt, majd besötétedés után is csak köröztem, gyorsan, egyre serényebben, mert éreztem a teljesítményt, a pulzusom lüktetését. Átestem a saját képzeletbeli tűrőképességemen és ösztönzött az alkalmazáson megpillantott megtett táv. Olyan 3,5 km-nél járhatok - gondoltam. Belefeledkeztem az edzésbe és az érzésbe, hogy jobb akarok lenni, mint tegnap. Amikor már nagyon az erőm végén jártam és kíváncsiságom is a tetejére hágott, hol tarthatok, megpillantottam a kijelzőn az 5km feletti számot és én izomból felsikítottam egy aranyos káromkodással. Lévén, hangosan szólt a fülemen a zene, kiáltásom hangereje nem tűnt erőteljesnek. Derékszögben támaszkodtam a combjaimra és bámultam a sötét utat, majd felpillantottam és megláttam a szomszéd nénit a kertjében, aki rajtam mosolygott. Akkor egy pillanatra elszégyelltem magam, de hamar átváltott ez büszkeségbe. Más is látta. Nem csak én. Lesétáltam több mint 5km-t.

Annyi év tv előtt majszolás után ez valami földöntúli szuper képességgel vértezett fel akkor és ott. Nem is kellett sok ahhoz, hogy még jobb akarjak lenni és ez nálam km-ben testesült meg. Nem érdekelt, hány percig tart és milyen tempóban megyek, de legyen a cipőmben minél több mérföld. Hamar lett is új futócipőm. Mert hát az igazi sportolóknak van SZÉP :) futócipője.

Megszállott lettem és egyre jobban akartam bizonyítani a világnak, hogy világmegváltó akarattal és lendülettel képes leszek duci lányból sportos, csinos, erős nővé válni mindenféle extra motiváció nélkül. Nagyon mélyen, nagyon görcsösen akartam megfelelni mindenkinek, magamnak is. Már nem érdekelt, hogy mennyi ideig tart az edzés, csak legyen minél nagyobb a megtett távolság, mert ebben mértem a fejlődésemet. Korábbi 600 méterem, ami akkor nagyjából 20 percig tartott, eljutott több mint 1,5 órás, megerőltető sétáig (duci testben, súlyt cipelve), s lett belőle nem sokkal később 7 km is. Ez mind nagyon szépen hangzik és büszke is VOLTAM magamra, de akkor még nem rendelkeztem teljes tudásom és célom birtokában és emiatt - ahogy a mesékben is lenni szokott - minden szépsége véget ért elég hamar. Elismertem a saját fejlődésemet, de akkor még nem tudtam, ma már igen, a túledzettség minden tünetét magamon hordoztam. Eleinte a basedovoid túledzettség tüneteit produkáltam a szimpatikus idegrendszer irányítása alatt, hiszen túl gyorsan és a fokozatosság hiányában ugrottam fejest nagy testsúllyal az "agyatlan" gyaloglásba. Majd addisonoid túledzettségben a paraszimpatikus idegrendszer vette át a hatalmat, hiszen nagy terjedelmű, monoton, regenerációt nem hagyó edzéseket végeztem.

Ezek hatására elfáradtam, beleuntam, megterhelő lett és a lendületem hirtelen csapott át abba, hogy "idő kell nekem".

Kerestem az évek során számos mozgáslehetőséget. Aerobik, személyi edzés edzőteremben, csoportos saját testsúlyos edzések, g-flex/TRX, spinracing, boxaerobik, tánc, jóga, bikram jóga. Mindig találtam valami hibát, ami miatt nem felelt meg nekem az adott sportolási lehetőség.

Persze egyértelmű volt: nem változatosságot kerestem, hanem olyan mozgásformát, amibe egész egyszerűen nem halok bele.

Nagyon sokáig jártam személyi edzőhöz, akit emberileg és szakmailag is nagyra tartottam. Minden alkalommal alkalmazkodott hozzám, hiszen munkám miatt folyamatosan túlóráztam, dolgoztam éjjel-nappal és nehéz volt igazítani az edzéseket. Mindig talált arra ideális lehetőséget, hogy én biztosan eljussak az edzésünkre. De nem tudott segíteni. Minden edzésbe szó szerint beledöglöttem. Fájt mindenem. Megtanított mindenre. A szuperszettekre, a köredzésekre, a G-flex-re, a saját testsúlyos edzésekre. Megmozgattunk minden izmomat, de engem akkor még az evés bűvkörben tartott. E nélkül viszont halott ügy volt az egész. Aztán szép lassan elmaradtak az edzéseink és nekem döntenem kellett 2 éve. Tudtam, hogy mennyi időmbe telik az utazás, hogy mennyire szégyellem magam mások előtt és a megtakarított pénzemet egy viszonylag egyszerűbb futópadra költöttem. Később egy fitnesz padot is vettem hozzá. Kézi súlyzókat, gumiszalagokat, hengereket szereztem be. Mivel időközben beiratkoztam egy fitnesz iskolába, hogy én saját magamat megfelelően tudjam edzeni, ezért meg is tanultam mindent elméletben és gyakorlatban is. Nekem végül ez vált be tartósan és hosszú távon duciságom leigázásának időszakában. Itthon edzeni, gyakorolni, így tanulni és fejlődni. Találtam egy jó fitnesz nagykert Budapesten és náluk épp jelentős akció volt, majdnem féláron vettem a gépemet. Azóta is hibamentesen dolgozik és teljesen megfelel nekem. Emelkedős intervall edzéseknek is kiváló.

Eleinte a kisebb szobámban volt "elrejtve" a gép. Majd egy éjjel felébredtem és 2 órán keresztül csak azzal foglalkoztam, hogy átrendezzem a lakást. Egyedül kirángattam a gépet a kis szobából a nappaliba. Totál átalakítottam mindent, mert azt akartam, hogy folyamatosan a látóteremben legyen a gép. Benne a napi életteremben. Nem érdekelt, hogy az ebédlőmből lett "házi edzőterem". Beáldozom átalakulásom végéig, hogy szűkösebb a nappali egy ebédlőasztallal (úgyse eszek ott soha, mert kanapén evős vagyok) :) De ha nagyon akarom, randi vacsora is elfér azon az asztalon. Valahogy ezt éreztem, hogy mindenekfelett kell az életembe szeretgetni a mozgást, mert a fitt és erős test nélkülözhetetlen eszköze a testedzés is. De ducin ez még nagyon nehéz volt. Igazi kihívást jelentett. Ducin iratkoztam be a fitnesz képzésre. Én nem azok közül jövök, akiknek lételeme a mozgás és világéletükben sportoltak. Én gyűlöltem megmozdulni, szellemiségben sosem tartottam a mozgást szerelemnek. Kihívás volt. Minden értelemben. Idén júniusban vizsgázom. Ez életem egyik olyan küldetése, amely megy abba a kalapba, hogy "na ezt se gondoltam volna soha..." :)

Bárki, aki ducin szeretne megismerkedni a sport örömeivel, kicsit másként kell tekintenie az egészre félelmek és görcsös elvárások nélkül. A mozgást duciként tanulni kell, mert bizonyos szintű feltételeknek adottnak kell lennie ahhoz, hogy tartósan, örömmel és hatékonyan lehessen beépíteni a mindennapokba azt.

Kellenek:

1. fizikális és mentális feltételek (mindenki saját korának, testi és szellemi érettségének megfelelően álljon neki),
   
2. biológiai feltételek (az idegrendszer, az egyensúly, a mozgásszervek együttesen, összehangoltan tudnak tökéletes támogatást adni a megterhelések alatt),
   
3. motiváció, gondolkodásmód (elérhető, megvalósítható, reális célokat kell kitűzni, az ezekre való törekvésnek pedig ott kell állni az akarattal kézen fogva),
   
4. a feladat megértése (a sportolás céljainak alapvető életmódbeli pozitívumait kell előtérbe sorolni és megfelelő regenerációval, lassú tempótól a fejlődési íven át végül eredményes munka kell létre jöjjön)

A sport nem csak szükségszerű, hanem számos pozitív előnye van. Nő az erő, az állóképesség, a hajlékonyság, a gyorsaság, a koordináció. Társul mellé számos pszichikai tényező: fejlődik a személyiség, az önbizalom, a stressz tűrőképessége, hatással van a hangulatunkra és testképünk elfogadását is segíti. Élettanilag segít az anyagcsere, az immunrendszer és a mozgató rendszer működésében. Testalkatot illetően pedig hatással van a testsúlyra, a csontozat-, izomtömeg-, testzsír-arányára.

És még mindig nem a leendő edző beszél belőlem. Hanem egy ex-extrém túlsúlyos lány, aki mumusként fintorgott a gondolat hallatán is: mozogni kell.

Pedig igenis mozogni kell. Mert a táplálkozás önmagában mindig csak az a támogatás lesz a testsúlyszabályozásban és testformálásban, amely a "majdnem mindent megtettem" kategória egy élettanilag fontos sportos életmód kialakítása nélkül.

Sokan azért nem sportolnak, mert nincs rá idejük. Nekem sem volt.  Aztán meg lett. És mindenkinél találhatunk olyan órákat a héten, amelyekben egy picit tudna előrébb lépni a mozgáshoz. Legyen az egy családi bicajozás a gyerekekkel hétvégén vagy egy hétköznapi gimnasztika a kedvenc sorozat közben. Az idő a legnagyobb ellenségünk. De pont ezért kellene megragadni minden lehetőséget arra, hogy minőségében támogasson bennünket és ne csak elvegyen tőlünk képzeletbeli időkerekünkön. Ne féljetek! Mozogni jó!