Szerelem vs egészség - érzelmeink vezérelnek

Egy apró fénysugár a sötétben,

Egy halvány remény a reménytelenségben,

Egy érzés, ami, ha látlak, örökké itt marad,

Te vagy a vérem, ami szívemben alvad...

Részlet egy versemből, amit 16 éves korom környékén írtam. Akkoriban mindig ez volt számomra a kikapcsolódás. Sorokba önteni tollammal a szerelmi bánatomat vagy épp az örömömet, annyira jól esett. Már akkor is tudtam, mennyire meghatározó az én életemben a szerelem. Rendkívül romantikus alkat vagyok, a szó legszorosabb értelmében egy regény főhősnő vagyok annak minden kínlódásával, szenvedélyével, csöpögős oldalával. Sosem szégyelltem, ha szerettem valakit, azt húsáig hatolva, mindenestől, ahogyan más sosem szeretné. Ez egy nő esetében valahol normális, valahol pedig inkább egy vággyal egybekötött rettegés, hogy a szerelem tárgya bármikor elveszhet. Volt is épp elég átsírt, szerelmes bánattal koronázott éjszakám, ahol szövögettem az álmaimat, a terveimet és zokogtam valakiért, aki vélhetően nem is érdemelt meg engem.

Kislányként még másképp látjuk a világot, aztán nővé válásunkkor megváltozik minden. A nő kinyílik mint egy rózsaszál és vele együtt a megérkezik a szexualitás valódi, izgalmas, roppanós, játékos időszaka. Amikor már nem tinédzserként lát bennünket egy férfi, hanem a nőt, a démont, a múzsát. Ekkor teljesedik be női létezésünk, elindul ezzel egy örökös harc annak érdekében, hogy tetszünk a partnereinknek. Teljesen normális, hogy huszonévesen találkozgatunk, randevúzunk, nem csak a hosszú párkapcsolatoknak élünk. Idővel viszont érkeznek a valódi, mély tartalmú kapcsolatok és velük együtt a valós problémákkal is tarkított felnőtt élet. Az összeköltözés, az anyagi javak birtoklása, a közös otthon kialakítása, akár közös hiteltervek. Közös külföldi utazások, munkahelyi sikerek/gondok, családi viszályok/örömök. Az élet zajlik, lopva betoppan az életünkbe és hozhatja a távoli ábrándokat: tartós élettársi kapcsolatok, házasság, gyermekvállalás. Az élet normális velejárója. Életünk lényegében ettől kap értelmet: boldogságban, szerelemben, családban élni és így gondolni a közös jövőre.

Ebben a nagy életben, a párkapcsolati létezésekben tör felszínre bennünk a nő, aki szép, kívánatos, hibátlan, elégedett, kiegyensúlyozott szeretne lenni a tükörben. Döntéseket hozunk. Diétázunk, akár koplalunk párszor ezekben az években, tornázni vagy futni járunk, megtanulunk főzni, veszünk pár fogyókúrás bogyót/teát, kipróbáljuk az alternatív ételeket. Próbálunk teljes kiőrlésű pizzát rendelni az étteremből, tele tesszük a hűtőt zöld zöldségekkel, beleöntjük díszes tartónkba a zabpelyhet és dugi fogyi polcunkon ott sorakoznak a fehérje porok, zsírégetők, vitaminok is. Mind átesünk ezen, mind próbálkozunk magunk szemében mindent megtenni azért, hogy elérjük a célokat. Ebbe zakatol bele a párkapcsolat, ahol már nem csak önmagunk tükörképe számít, hanem a szeretett férfi szemében látott elégedettség is. Ez az első olyan csapda, ami olykor tévútra terel bennünket.

A nők többsége hasonló reakciókat kap a párjától testsúly kérdést illetően:

Ilyenek vagyunk mi nők. Sok esetben számunkra nagyobb problémát jelent a túlsúlyunk. Én rendre estem abba a hibába, hogy elfogadtak volna partnereim, szám szerint 3 ilyen kapcsolatot tudok felsorolni. Mindig én voltam depressziós, bánatos, én akartam görcsösen lefogyni. Számomra például sokszor az akasztotta a kabátot a fogasra, hogy az én étkezési szokásaim révén sosem tudtunk egy jót együtt enni, mert én mindig hisztiztem rajta vagy épp mertem enni és ez váltotta ki a vitát (miért csalok a diétában). De az is gyakori volt, hogy imádtunk együtt enni, én mégis önváddal tarkítottam a románcot. Mindig azt gondoltam, hogy rajtam múlott. Én okoztam a feszültséget saját önvádjaim okán. Persze közre játszik ebben az is, hogy 3 olyan kapcsolaton keresztül szenvedtem a súlyproblémákkal, amennyi idő alatt már rég túl lehettem volna ezen. Ennyi idő alatt egy nő 10-szer le tudott volna fogyni, míg én végig szenvedtem az egészet fogyás-hízási jojozásban. Pontot tehettem volna saját elvárásaim, önképem, önbizalmam irányába. De én csak léptem előre 1-et, majd hátra 2-t, aztán előre 3-at, vissza 4-et és végül mindig csak egyre mélyebbre kerültem mind a depressziómban, mind a kövérségben.

Egyetlen egy ponton csúszott el az egész. Túlkombinálva, a külsőségekbe kapaszkodva próbáltam mindenáron megoldást találni. Az érdekelt, mások szemében kövér vagyok-e és ehhez viszonyítva milyen a tükörképem. Természetesen én magam is láttam, hogy mennyire sok a túlsúlyom és esztétikailag egy normális testsúlyú nőből extrém elhízott lettem. Láttam a tükörben a torzulás mozzanatait, mégsem tudtam megálljt parancsolni időben, aminek később súlyos árai lettek.

Soha nem vizsgáltam a kövérségemet 2016. május előtti időszakaimban abból a szempontból, mekkora egészségügyi kockázatokkal élek. Emlékszem apukám mondataira, mert ezek örökké a fülemben csengenek azóta: "Kislányom, egy nap be fog köszönteni a betegség. Nem csönget, csak megjelenik és le fogsz esni a lábadról." Hogyan fogadtam én ezeket a szavakat? Bántásként, ahelyett, hogy felfoghattam volna, apám kétszer annyi időt töltött már a földön és kellő tapasztalattal bír hozzám képest a nagy betűs életről. Hihettem volna a szavaiban, ehelyett vitáztam vele is, hogy hagyjanak békén. Pedig mennyire igaza volt. A kövérség rengeteg kockázatot jelent a betegségek tekintetében, mint az inzulinrezisztencia, cukorbetegség, pajzsmirigy elváltozások, PCOS, ciszták, meddőség, menstruációs gondok, bőrproblémák, striák, érrendszeri károk, magas vérnyomás, stb. Amíg nincs tünet, addig persze az ember nem úgy gondol ezekre, ahogy kellene. Ez igaz a világon mindenkire. Nem foglalkozunk olyan dolgokkal, amelyek egyelőre nem jelentenek problémát, még akkor sem, ha tudjuk, hogy önmagunkkal szemben folyamatosan növeljük a lehetőségét ezeknek.

Ilyen orvosi értelemben vett kockázatokkal éltem meg kövérségemet úgy, hogy nem az egészségemre, hanem a külső adottságaimra koncentráltam. Hogyan tudok öltözködni? Kilátszik-e a hurka a hasamon? Milyen a karom? Mekkora a fenekem egy szoknyában? Jól áll-e kövéren egy ilyen ruha? Felvehetek-e színeset? Van-e a méretemben? Tetszek-e a páromnak? Ezek és ehhez hasonló kérdések nyomasztottak mindvégig, nem törődve egy picit sem az egészségügyi állapotommal.

Így éltem a párkapcsolatokban. Szerelemben, vitában, békülésben, hisztiben, örökös változni akarásban. Minden kapcsolatom ezért ért véget. Elfogadtak volna, szeretni akartak, de én nem engedtem.

Ahhoz, hogy szeressenek, először magadat kell szeretned.

Én beleestem ennek az idézetnek minden lényegi tartalmi hibájába. Hogyan is várhattam el, hogy egy férfi vonzónak találja az étteremben lefolytatott hisztimet, hogy én semmit nem ehetek az étlapról? Vagy épp miért akarok még egy desszertet is, ha egyszer fogyókúrázom. Mondhatnám azt, hogy megöltem a szerelmeket, amelyeket megélhettem volna boldogan is. Nézhetném erről az oldalról, de be kell látnom, hogy sokat hibázva mégis másképp látom így fényévekre a kapcsolatok végétől. Mit tehettem volna másképp, hogy úgy élhessem meg a szerelmeket, hogy abban kiteljesedem és nem szenvedek?

Sokkal hamarabb fel kellett volna fognom kövérségeim egészség és testemet károsító hatásait (lásd: IR-es lettem és a testemen a fogyástól sok helyen elviselhetetlenül megnyúlt a bőr).

Sokkal korábban komolyan át kellett volna gondolnom a hosszú távú lehetőségeket: egészséges, tartós, élhető fogyás. Szemben az örökös koplalásokkal, alacsony kalóriás, fehérje dús étrendekkel. Ha így tettem volna, nem estem volna a zabálás ördögi körébe, hiszen a folytonos megvonások és éhség okozta azt, hogy újra és újra csillapíthatatlan étkezésekbe kezdtem.

Őszintén meg kellett volna beszélnem a partnereimmel az érzéseimet, mit miért és hogyan kellene együtt másképp tennünk azért, hogy én kiegyensúlyozott legyek, és ezáltal kapcsolatunkban ez egy megoldásra lelt feladat legyen, ne pedig örökös vita.

Be kellett volna fejeznem időben az önámítást. Nagyon sokat hazudtam a fogyókúráimról korábban - magamnak:

• Ez a falat nem számít...
• Most utoljára...
• Majd holnap...
• Most megérdemlem...

Fel kellett volna ismernem, ki szeret igazán. Ha egy férfi valóban szeret, akkor őszintén meg lehet vele beszélni a problémákat a kövérségről. Persze sokszor mi magunk nem beszélünk erről. Éppen ezért az lett volna tényleg az első feladatom a  már említettek szerint, hogy beszélek erről támogatást kérve. Ha bármely férfi azt mondta volna, ne fogyjak le, mert így vagyok neki tökéletes és ezért rendre visszatartott volna, akkor az a férfi jobban szerette volna magát nálam. Sajnos ki kell mondjam, még ha fáj is, hogy sok partner rendkívül önző. A saját gyönyörködése, imádata, szeretete sokkal inkább egy aranykalitka, amiben mi vagyunk a múzsa, a szerelem féltett kincse, ahonnan senkinek nem akar minket odaadni. Ezért képes akár - akaratlanul is - ártani, visszafogni bennünket. Ennek két oka lehet. Vagy a félelem uralja Őt, hogy vékonyan kinyílik a világ előttünk és már nem Ő lesz számunkra az ideális. Vagy az önzőség hajtja, mert képes szemellenzőt hordani egészségügyi problémáink felett és elhitetni saját magával is, hogy örökké mellette lehetünk így, telten, kívánatosan, múzsaként. Nagyon sok ilyen dokumentum film készül. Vannak, amelyek komoly "etetésről" szólnak, ahol a partner már annyira elhízott, hogy az életét veszélyezteti, de a párja annyira szereti, annyira imádja, hogy boldognak akarja látni. Boldogságot pedig az evés ad. Ez az a pont, amikor egy kapcsolat válaszúthoz kell érkezzen. Ki kit és miért szeret? Mi a fontos? A pillanatnyilag együtt töltött túlsúlyos együtt evés vagy a hosszú távon is élvezhető egészséges élet? Volt részem ebben nekem is. Imádtunk együtt enni. Én élveztem, mellette nem kellett volna fogyókúráznom. Persze pont emiatt örökös bűntudat gyötört. Mert a szívemben, mélyen éreztem, hogy ez így nem jó. Akartam fogyni, de visszafogott a szerelem. Mi lett a vége? Eltelt nagyon sok év. Nős, két gyermek édesapja. Én azóta túl vagyok 2 komoly kapcsolaton, mindkettőben ugyanezekkel a problémákkal küzdöttem túlsúlyt illetően, csak a másik két kapcsolatban az ellenkezőjét kaptam. Ott vékonyabbnak szerettek volna látni, az el nem fogadásom saját hisztim okán is végzett a szerelmekkel. Az egyik 8 éven át tartott. Mi lett ezeknek a vége? Mindkettő nős, 2 gyermek apja. És én? Velem mi történt? Szingli vagyok, örök szerelmes, ábrándozó és még mindig a fogyás az életem központi témája. Ma persze már egészen máshogyan látom. Ma már az utam 3/4-énél járok, teljesen megváltoztattam mindent, és életem örök szenvedéséből hivatásom lett a testsúlyreform. Milyen érdekes az élet, igaz? Örök kárhozatként éltem meg a kövérségemet, mégis ez adja hátralévő életem értelmét. Másoknak elmesélni a történetemet és átadni azt, amit én végig jártam kövérlétem összes pillanatában.

Biztosan nagyon érdekes lesz a zárszóm, s talán nekem is nehéz ezt kimondani. Ha életem bármely szakaszában, bármely kapcsolatomban időben megléptem volna azt, amit az utóbbi 1,5 évben, akkor képes lennék lemondani mindenről, amit azóta átéltem, beleértve a jelenlegi sikereimet is. Választanám a szerelemet, a családot, a férjet, a gyerekeket, a feszes bőrt egy olyan nő lelkében és testében, aki lehettem volna. Nagyon sok évem úgy telt el, hogy ma már pazarlásként élem meg. 12 év a fiatalságomból, amely saját döntésem volt. Lehettem volna sokkal okosabb, megtehettem volna ezt sokkal korábban, sokkal többet figyelhettem volna magamra. 12 éves korom óta megállás nélkül szerelmes vagyok. Még ha ez viccesen hangzik is, de így van. Mindig  erre vágytam legjobban. S mégis itt állok 34 évesen egyedül. Minden exem boldog kapcsolatban él, nagyon sok ember körülöttem révbe ért. Nyilván a sors nekem majd ezután ad valakit. Ehhez mindenképp Önmagamra kellett találnom, enélkül képtelen voltam eddig boldogságra. Jelzem, kedves férfiak, hogy én már bizony szeretem magam eléggé. :) :) :)

Komoly üzenetem minden lánynak, aki fiatal, elhízott és lelkileg emiatt nincs összhangban önmagával, egészségügyi értelemben kockázatokkal vagy már betegségekkel él, NE VÁRJON EGY NAPOT SEM! El fog telni az élet, s vele együtt a lehetőség a boldogságra, anyaságra, kiegyensúlyozott, lelki terhek nélküli jövőre. Ha bárki visszahúz benneteket, lépjetek tovább. Ha valaki segítséget akar adni, fogadjátok el. Ha pedig támogatást kaptok a párotoktól a témát illetően, becsüljétek meg. A mentális egyensúly az élet kulcsa. Elérni csak akkor lehet, ha test és lélek egymásra talál. Kívánom, hogy ezt mindenki találja meg, a szerelmet éljétek meg és ez tartson egy életen át.

Dia