Szeretni azt, aki vagyok...

2017. január 20-án 151 kg voltam. Azóta eltelt 1,5 év. Rengeteg munka, tanulás és átsírt éjszaka van mögöttem. Soha nem gondoltam, hogy egy ilyen mértékű fogyás egyszerre lehet ennyire nagy öröm és ekkora teher is. Egyedül csináltam végig. Csak magamra számíthattam abban a tekintetben, hogy senki nem fogta a kezemet. Rengetegen biztattak, támogattak és örültek a folyamatos fogyásomnak. Még többen bántottak, piszkáltak. Rengeteg a kritikus ember. Eleinte borzalmasan nehéz volt ezt megélni. Folyton megkapni a kérdéseket, miért engedtem magam így elhízni és hogy magamnak köszönhetem, amiért most ezen kell átmennem. Én magam is tisztában voltam azzal, hogy csak én vagyok a hibás, mégis annyira fájt ezt újra és újra megkapni - akár ismerősöktől, akár vadidegen emberektől.

Vállaltam a nyilvánosságot, mert egész egyszerűen nem akartam megbukni többé. Azt gondoltam, ha mások is látják, talán az első nagy, 2016-os próbálkozás után már nem leszek újra olyan szerencsétlen, hogy feladom. Aztán meg lett ebből egy forradalom. Az én forradalmam. Ez sem könnyű. Bármennyire is szeretem ezt az egészet, imádok róla írni, imádok gyártani kisokos posztokat, imádom az egészet, amit a közösséggel megalkottam. Mégis annyi, de annyi az ártó kritikus energia.

Ma már tudom, hogy a kritikusok csak kételyt akarnak elültetni bennem. Ez a fegyverük. De nagyon jól csinálják, mind. Egytől egyig. Profik. Imádnak gyengébbeket, vagy gyengébbnek tűnőket kioktatni. A negatív emberek mindenhol ott vannak. S aki érzékeny rájuk, az szívja magába ezt.

Akármennyire is voltam bátor, mégis tényleg kemény volt ezt megélni. Végig csinálni. Minden este sziklaszilárdan hinni magamban, a programban, a kritikusok szavait elhessegetni. Minden áldott nap kitartani, bizonyítani, edzeni, jól enni, alkotni, dolgozni, megfelelni....

Egyedül vagyok. Teljesen egyedül éltem meg a fogyásom eddigi szakaszait. Hogy lehet valamit egyszerre ennyire élvezni és egyszerre megfelelési kényszerrel picit rettegni is tőle. Hogy adhassak, hogy amit adok, az jó legyen és mások is nyerjenek vele új életet.

Bíztam magamban az első naptól kezdve. Eljutottam a sötétségből, a zabaországomból egy tudatos életbe, jelentkeztem az egyetemre, átszeltem a világot, hogy mindent megtudjak arról, HOGYAN NE LEGYEK SOHA TÖBBÉ KÖVÉR. Görcsösen akarok örökké lefogyott lenni. Akárhányszor végig csinálnám, ha muszáj lenne. De ha nem muszáj, márpedig nem az, én soha többé nem akarom azt átélni, hogy le kelljen adnom egy embernyi túlsúlyt. Egyszer elég ilyen hibát véteni, tanultam belőle és nem engedem, hogy az életem újra romokban heverjen. Pár hét múlva sor kerül az első plasztikai műtétemre, s fogyásomnak köszönhetően TB-támogatással megműtik a felkaromat. Vállalom és nem szégyellem. Mert a hibáimat helyre hoztam.

Annyi időt vesztegetünk el az értékes életből. Lányok! Hölgyek! Feleségek! Anyák! Ne sétáljatok el nyom nélkül az életetek mellett! Megéri küzdeni, megéri sírni érte, megéri az egész. Higgyétek el, nehéz szavakba önteni azt, amikor egy élet terhét az ember lefejti magáról. Ez a teher nem volt édes.

Soha többé nem akarok kövér lenni. Soha többé nem leszek kövér! Örökké szeretni akarom azt, aki vagyok.

Ne törődj bele! Még véletlenül se hidd el, hogy ennek így kell lennie. Ne fogadd el, tegyél ellene! Tudd, hogy vége lesz, akármennyire is rossz most. Tudd, hogy van elég erőd magad mögött hagyni, ami megsebez, ami fájdalmat okoz. Hogy egyszer elmúlik a szenvedés, és  meglátod a kiutat. Hogy lesz erőd felállni." /Oravecz Nóra/