Test | Lélek | Elme | 1. Edzés önhatárok felett

2019.11.27

Éjjel 1-kor feküdtem le. Valamiféle különleges izgatottság van bennem. Napok óta. Egészen pontosan szombat éjfél után pár perccel történt valami, ami magamban egészen más szintre emelte az egész életmódváltó projektet. A nagybetűs haditervet, ami ott kezdődött, hogy ezúttal tényleg lefogyok és ezúttal nem fogom magam cserben hagyni. Igen, ezzel kezdődött, mert hosszú évekig odáig sem jutottam el, hogy ténylegesen elinduljak, a tervezési fázison már nem léptem át az akaratgörbét. Péntekről szombatra fordult az óra, amikor üzenetet kaptam. Semleges lehetett volna komoly előzmények nélkül, de végül sokkal több lett. Korona az elmúlt 3 évemre, valamiféle értelmet nyert harci zászló a küldetésem hegycsúcsára szúrva. A nőiségem zászlaja, ami szombat óta lobog. Valakinek ez bagatell dolog, túlmisztifikált lehet, de számomra valami új kezdet. Kaptam valamiféle bátorságot, amivel félszegség nélkül átadtam magam a spontán sorskeréknek. Soha nem tudtam váratlan helyzetekben, felkészülés nélkül komfortot érezni magamban, ezért a tervezés megszállottja vagyok. De ezen az éjszakán teljesen másképp láttam magam, és olyan energiákat engedtem útra, amelyeket nem is fedeztem fel eddig. 151kg feletti súlyról indultam anno. A 70kg elérése egy varázslatos kaput nyitott meg előttem, váratlanul. Hinni kezdtem. Elhinni, hogy olyan kaliberű férfinak tetsz(het)em, aki korábban a GPS-én meg sem talált volna. De most megtalált és nem csak magával ragadott, hanem komoly tanító munkát végzett. Lélekben, önismeretben, felszabadultságban. Hajnal ötig tartó szüntelen üzenetváltás a legmélyebb őszinteséggel és nyíltsággal egymásról, egymásnak. Nem érdekelt, mit csinálok, mi lesz, mit várhatok. Csak az érdekelt, hogy egy olyan NAGYBETŰS férfi, mint amilyenek sorra utasítottak vissza évekig, rólam fantáziál titokban. Nem számít a végkimenetel vagy hogy kisül-e ebből bármi, mert a lényeget semmi sem írhatja felül. S mi a lényeg? A lány, akit kerestem, akiért harcoltam... talán végre rátaláltam. Lehet boldog, vonzó, kívánatos és spontán elvárások és GÁTLÁSOK nélkül. Olyan frusztrációkat hátrahagyva, amelyek egy évtizedig szögelték a manipulatív kapcsolatokhoz, mert azt gondolta, bárkivel jobb, mint egyedül. Ma már tudom. Senkivel nem jó megalkuvásban és alárendelve élni. De már azt is tudom, milyen valaki karjaiban érdek és számítás nélkül csak úgy lenni. Csak mert akar engem. Csak mert újra vonzó vagyok. Csak mert újra normális(abb) testeben és önelfogadóbb lelki síkon élek. Szombat óta sóhajtozom egész nap. Nem utána. Nem miatta. Az érzés miatt, ami feldúlta a hétvégémet, az éjszakáimat. Az érzés miatt, hogy értékes vagyok magam szemszögéből is újra. Nem csak másnak, magamnak is. Lebontottam a hájálarcot. Kissé kimerítettek ezek a napok. Mert hinni és ezen elmélkedni fárasztó. Elfogadni, hogy más vagyok és végre lehetnek valós vágyaim, valós jutalmaim, izgatottságot szül. Ez pedig magával hordozza a rongyosra hallgatott dallamokat oda-vissza, oda-vissza, hiszen a zene érzelmeket táplál. Frissítés kellett már az autóban váltakozó dallistámon. Lágy, mondanivalóval teli és lélekig ható dalokra vágytam. Mert a szavak ereje felvillanyoz. És ha a hangszórók zaját elnyomja a saját dalolászó hangom, akkor élet költözik minden pillanatba, ha épp úton vagyok.

Ma reggel különösen nehéz ébredésem volt. A szundi funkciót többször is kihasználtam, és a fél órás előkészületből 9 percre redukáltam a fürdőszobai rutinokat, a reggelit, az edzőruha magamra öltését. Még ábrándoztam volna inkább. De indulnom kellett a csípős hidegben. Zene listát üzembe helyeztem, kihajtottam az úton az edzőterem irányába. 20-25 perc alatt érek oda. Mindig zenével hangolódok, ez felér egy bemelegítéssel. Lelkileg biztosan. Minden könyvemet, posztomat zenére írom. Minden kocsiban töltött pillanatomat énekelve utazom végig. Most egy dal akadt meg a fejemben és 8-szor hallgattam meg, míg az edzőteremhez értem.


Én egyedül másztam a hegyeket, ahol a  lejtő folyton meredek, előttem csak egy cél lebegett, hogy mindig megéljem a perceket.


A komoly sportcélokat dédelgető terveim közepette a zene és a dalok szövege megtölti a teret körülöttem. Számomra az, hogy edzeni megyek, egy komoly rendszer megváltoztatását és rendkívül rossz szokások kiiktatását jelentette. Hiszen azelőtt soha nem sportoltam. Kövér lányként a kínok kínját éltem át, amikor fejest ugrottam a mozgás világába. Minden egyes megtett méter fájdalmat és elfáradást okozott és a sport szeretete nem fogant meg bennem soha. Idén, egyetemi céljaim mellett azt vettem a fejembe, hogy olyan eredményeket érek el 2022-re, ami pár évvel ezelőtt még komolyan nevetséges lett volna. Már 2 edzőt fogyasztottam el 2019-ben, mert nem találtam kötődési pontot a céljaim és az ő odaadásuk között. Tömegtermék voltam. Én az akarok lenni, akinek egy edző tényleg segíteni akar és igazi motivációt tud nyújtani. Most megtaláltam végre. Ehhez persze két ember közötti összhang is kell. Szimpátia, őszinteség, nyíltság, letisztázott szabályok. Meddig tarthat a hiszti, mikor van valós fájdalom és kifáradás. Mikor lépem át a határaimat és meddig történhet erőszak önmagammal szemben. Meddig bírom, meddig akarom, mire vagyok képes. A test valódi edzésében ezek mind jelen vannak. Rájöttem, nemes egyszerűséggel, amit eddig edzésnek hittem, az lötyögés volt. Rájöttem, hogy soha nem értem el a tűrőképességem határait. Rájöttem, hogy amit magamról gondoltam, az közel sem azonos azzal, amire valójában képes a testem. A testem és az elmém. Fogyás és alakformálás alatt, ahogyan a versenyszerű sportolásban vagy épp a versenyszerű fitnesz ágakban is, oszlopos tényező az agy, a lélek kapcsolata a testtel. A külvilág kizárása a célra fókuszált szemlélettel. "Ne gondolkodj azon, hogy fáj!" - mondta nekem az első keményen edzésen. Akkor tudatosult bennem, hogy valóban folyton arra koncentráltam, hogy ez mennyire nehéz, mennyire nem bírom. De tényleg nem bírtam? Négy ütemű fekvőtámasz. 20 db. Ez vékony lányoknak is nehezen mehet, 15-20kg felesleggel még inkább. Arról már nem is beszélek, ha ezt 150 kilósan kellett volna megtenni. Teljes testet megmozgató gyakorlat. Négykézlábra ereszkedsz, végig vonaglasz a szőnyegen, hasra fekszel, kinyújtod a karod, majd hátrafelé feltápászkodsz és felállsz. Tempósan. Lihegve. Az ötödiknél már kifáradtál. A tizediknél már nem kapsz levegőt. A tizenötödiknél már számolsz visszafelé, hiszen mindjárt vége. Rengetegszer megálltál, néztél a szőnyegre, és a huszadik akkor sem könnyebb, ha tudod, ez az utolsó. De büszke vagy magadra. Mert kész. Aztán rád néz az edző és azt mondja: még 2 kör. Azaz még 40. És akkor elkezdesz homályosan látni, elgörbül a szád, kikerekedik a szemed, nem tudod, komolyan gondolja-e. De ő szúrós tekintettel mutat a szőnyegre. Ez nem viccel. 20-nál azt éreztem, hogy belehalok és még 2x ennyi van hátra?

6 közös edzésen vagyunk túl azóta. Saját testsúlyos, kis eszközös gyakorlatok, de gyilkos mind. A magasságot és mélységet megélő pulzus dolgozott bennem végig. Ma reggel, ahogy említettem, nehezen keltem. Szombat óta kicsit el vagyok varázsolva, de magam sem értem, pontosan mit érzek. Nő lettem a saját szememben 14-15 év után újra. Ezt feldolgozni igazi életfeladat. Akármennyire se érthető. Én sem értem. De a lényeg, hogy fel vannak kavarodva bennem az érzések. Életemben először fordult velem elő az, ami ma történt. Ismét a négy ütemű fekvőtámasz következett köredzésben. Nehéz volt a váltója is, még nehezebb ez a légzőrendszert megdolgoztató négyütemű. Az első teljes kör után bérletet váltottam az ablakhoz és csak arra koncentráltam, hogy kevesebbszer emelkedjen a mellkasom annál, mint ahogy azt követni tudja az orrom szuszogása. Szempillantásnyi idő jut pihenésre, jön a következő sorozat és csak állok a szőnyeg szélén, a másik oldalon, szemben az edző. Farkasszemet nézünk. Én csak azt motyogom az orrom alá: nem bírom, nem bírom, nem bírom, miközben tudom, még 2 kör lenne hátra. Ez alatt a 6 edzés alatt értettem meg, hogy az igazi, hivatásaként dolgozó edző rád hangolódik. Tudja, mikor hisztizel, látja, mikor fáj tényleg, ismeri a reakcióidat és felismeri azt, amikor elérted a maximális terhelhetőséget. Én csak álltam ott a szőnyeg végén, hol az edző szemébe néztem, hol a szőnyegre. Most először megkönyörült rajtam és azt mondta, ez az utolsó, aztán elmehetsz. Fellélegezhettem volna. Nem kell két kör, csak egy. És akkor ott, azt gondoltam:

Én egyedül másztam a hegyeket, ahol a lejtő folyton meredek, előttem csak egy cél lebegett, hogy mindig megéljem a perceket. Minden egyes tévedésem erősebbé tett mint régen. Már tudom, nem hordhatom a világ súlyát a vállamon.

Ha mesélni tudna az edzőterem polifoam szőnyegén az izzadság és könnycseppek szeretkezése, kirajzana belőle, hogyan egyesül test, lélek és elme a fogyásért rimánkodó lányban. Az Ő könnyei, az Ő verejtéke. Bűn és bűnhődés. Múlt és jövő. Zabálás és mértékletesség. Halogatás és döntés találkozási pontja. Amikor végre megszületik az elhatározás. Hiába fáj, hiába nehéz, hiába is akarnál könnyebbik utat. Mert valóban sokkal egyszerűbb lenne azt választani, hogy ma sem akarod (eléggé) a változást és betuszkolod a holnap ígéreti közé.

Ezért megcsináltam a felmentés ellenére az utolsó két kört. Szünet nélkül. Sírva. Egyszerre törölgettem a könnyeimet állva, majd térdeltem le újra és csak szipogtam. Csak zokogtam, nyögtem, mert fájt a lelkem, fájt a fáradtság, fájt minden. Dolgozott a bennem sokáig lappangó feszültség 10 évre visszatekintve. Mert kövér lettem. És szenvedve tudom ezt visszafordítani. Ára van. Az edző pedig csak csendben hallgatott, nézett. Az utolsó kör legutolsó gyakorlatából felálltam és nem volt másra erőm, csak hogy az akkor már hátam mögött sétáló edzőm szemébe nézzek. És láttam. Amit látni akartam. Ami büszkeséggel töltötte el Őt is. Túlléptem a határaimon, a fájdalmon, egyszerre jött ki belőlem a feszültség, a sok kövérség miatti szenvedés és a szombati sokk, hogy ismét nő vagyok a tükörben. Nem mondott semmit, csak bele csapott a tenyerembe. Nem kellettek szavak. Tudta, ahogy én is... akkor ott, harcos lettem.