A komoly sportcélokat dédelgető terveim közepette a zene és a dalok szövege megtölti a teret körülöttem. Számomra az, hogy edzeni megyek, egy komoly rendszer megváltoztatását és rendkívül rossz szokások kiiktatását jelentette. Hiszen azelőtt soha nem sportoltam. Kövér lányként a kínok kínját éltem át, amikor fejest ugrottam a mozgás világába. Minden egyes megtett méter fájdalmat és elfáradást okozott és a sport szeretete nem fogant meg bennem soha. Idén, egyetemi céljaim mellett azt vettem a fejembe, hogy olyan eredményeket érek el 2022-re, ami pár évvel ezelőtt még komolyan nevetséges lett volna. Már 2 edzőt fogyasztottam el 2019-ben, mert nem találtam kötődési pontot a céljaim és az ő odaadásuk között. Tömegtermék voltam. Én az akarok lenni, akinek egy edző tényleg segíteni akar és igazi motivációt tud nyújtani. Most megtaláltam végre. Ehhez persze két ember közötti összhang is kell. Szimpátia, őszinteség, nyíltság, letisztázott szabályok. Meddig tarthat a hiszti, mikor van valós fájdalom és kifáradás. Mikor lépem át a határaimat és meddig történhet erőszak önmagammal szemben. Meddig bírom, meddig akarom, mire vagyok képes. A test valódi edzésében ezek mind jelen vannak. Rájöttem, nemes egyszerűséggel, amit eddig edzésnek hittem, az lötyögés volt. Rájöttem, hogy soha nem értem el a tűrőképességem határait. Rájöttem, hogy amit magamról gondoltam, az közel sem azonos azzal, amire valójában képes a testem. A testem és az elmém. Fogyás és alakformálás alatt, ahogyan a versenyszerű sportolásban vagy épp a versenyszerű fitnesz ágakban is, oszlopos tényező az agy, a lélek kapcsolata a testtel. A külvilág kizárása a célra fókuszált szemlélettel. "Ne gondolkodj azon, hogy fáj!" - mondta nekem az első keményen edzésen. Akkor tudatosult bennem, hogy valóban folyton arra koncentráltam, hogy ez mennyire nehéz, mennyire nem bírom. De tényleg nem bírtam? Négy ütemű fekvőtámasz. 20 db. Ez vékony lányoknak is nehezen mehet, 15-20kg felesleggel még inkább. Arról már nem is beszélek, ha ezt 150 kilósan kellett volna megtenni. Teljes testet megmozgató gyakorlat. Négykézlábra ereszkedsz, végig vonaglasz a szőnyegen, hasra fekszel, kinyújtod a karod, majd hátrafelé feltápászkodsz és felállsz. Tempósan. Lihegve. Az ötödiknél már kifáradtál. A tizediknél már nem kapsz levegőt. A tizenötödiknél már számolsz visszafelé, hiszen mindjárt vége. Rengetegszer megálltál, néztél a szőnyegre, és a huszadik akkor sem könnyebb, ha tudod, ez az utolsó. De büszke vagy magadra. Mert kész. Aztán rád néz az edző és azt mondja: még 2 kör. Azaz még 40. És akkor elkezdesz homályosan látni, elgörbül a szád, kikerekedik a szemed, nem tudod, komolyan gondolja-e. De ő szúrós tekintettel mutat a szőnyegre. Ez nem viccel. 20-nál azt éreztem, hogy belehalok és még 2x ennyi van hátra?
6 közös edzésen vagyunk túl azóta. Saját testsúlyos, kis eszközös gyakorlatok, de gyilkos mind. A magasságot és mélységet megélő pulzus dolgozott bennem végig. Ma reggel, ahogy említettem, nehezen keltem. Szombat óta kicsit el vagyok varázsolva, de magam sem értem, pontosan mit érzek. Nő lettem a saját szememben 14-15 év után újra. Ezt feldolgozni igazi életfeladat. Akármennyire se érthető. Én sem értem. De a lényeg, hogy fel vannak kavarodva bennem az érzések. Életemben először fordult velem elő az, ami ma történt. Ismét a négy ütemű fekvőtámasz következett köredzésben. Nehéz volt a váltója is, még nehezebb ez a légzőrendszert megdolgoztató négyütemű. Az első teljes kör után bérletet váltottam az ablakhoz és csak arra koncentráltam, hogy kevesebbszer emelkedjen a mellkasom annál, mint ahogy azt követni tudja az orrom szuszogása. Szempillantásnyi idő jut pihenésre, jön a következő sorozat és csak állok a szőnyeg szélén, a másik oldalon, szemben az edző. Farkasszemet nézünk. Én csak azt motyogom az orrom alá: nem bírom, nem bírom, nem bírom, miközben tudom, még 2 kör lenne hátra. Ez alatt a 6 edzés alatt értettem meg, hogy az igazi, hivatásaként dolgozó edző rád hangolódik. Tudja, mikor hisztizel, látja, mikor fáj tényleg, ismeri a reakcióidat és felismeri azt, amikor elérted a maximális terhelhetőséget. Én csak álltam ott a szőnyeg végén, hol az edző szemébe néztem, hol a szőnyegre. Most először megkönyörült rajtam és azt mondta, ez az utolsó, aztán elmehetsz. Fellélegezhettem volna. Nem kell két kör, csak egy. És akkor ott, azt gondoltam:
Én egyedül másztam a hegyeket, ahol a lejtő folyton meredek, előttem csak egy cél lebegett, hogy mindig megéljem a perceket.
Minden egyes tévedésem erősebbé tett mint régen. Már tudom, nem hordhatom a világ súlyát a vállamon.
