Testrekonstrukciós műtét - 1. rész - A DÖNTÉS

Hol is kezdjem. Magától értetődő, ha az ember testrekonstrukciós műtéten gondolkodik, akkor ennek előzménye egyértelműen a test agyonszekálása, a körvérlét megélése és az azzal való leszámolás harca. Legtöbbször. Most vonatkoztassunk el azoktól az esetektől, amikor valaki szép testéből még szebbet szeretne és emiatt például egy cici varázslatra adja a fejét. Egészen más háttere van a két döntésnek. Bár kétségtelen, hogy esztétikai szempontokat felsorakoztató műtétek esetében életmentő beavatkozás nincs, lelki hátterük valahol nagyon hasonló, egyéni döntésünk eredménye a testszobrászat, mégis különítsük el a "szépből még szebbet" és a "szándékosan eltorzítottból szebbet" indíttatású ábrándok műtéti verzióit.

Az enyém egyértelműen egy olyan történet, ahol szép testből lett kövér állapot, egészséges kötőszövetből lett kinyúlt bőr, normális testsúlyból lett extrém elhízott. Ennek szövődménye pedig a kínkeserves utakon megerőszakolt test összeaszalódása, számos társbetegséggel: lelkileg megharcolt mentális küzdelmek, bőrproblémák, öltözködési nehézségek, szégyenérzet, életkortól merőben idősebbnek látszó testkép. Ne szépítsük, egy ilyen műtétre az esetek legnagyobb részében önhibájából kerül be az ember. S ha nemtörődömség közben, zabálási orgazmusok közepette, folyamatos halogatás és önbecsapás alatt sejtenénk, milyen érzés műtét utáni lábadozáskor létezni, talán-talán okosabban döntenénk. De talán még akkor sem. Mert az ember úgy van összerakva, hogy hajlamos nem gondolni következményekre még akkor sem, ha tisztában van tettei jövőbeni nehezített pályáival. Egy hízásban lévő nő nagyon is tudja, hogy 38-as nadrágját hosszú évek alatt 48-asra cseréli, mégis képes ugyanúgy félbeszakítani az ezredik fogyókúrát is mondvacsinált ürügyekkel, amelyek a majd holnap ígéretében kapnak felmentést a jelentől. "Ma még utoljára megérdemlem" címszóval a szó legszorosabb értelmében lemondunk saját életünkről és választunk egy pillanatnyi örömforrást, ami egy szimpla "használati tárgy", illatos, ízes, kedvünkre való. Ám személytelen, elmúló, csak és kizárólag problémákat okozó. S valóban megérdemeljük? Miért gondoljuk azt, hogy stresszes szituációban, örömet okozó pillanatokban megérdemeljük az ételt, az evés görcsös örömét? Miért élünk ilyen iszonyatosan vak hazugságban? Már csak azért se érdemelnénk meg, mert minden olyan gondolattal, amiben erre hivatkozva félretesszük elhatározásinkat, életmódváltási terveinket, a rossz beidegződést jutalmazzuk helytelenül, indokolatlanul. Miért érdemlek meg születésnapomon egy nagy vacsorát és temérdek tortát, csokit, fehér lisztben és cukorban bővelkedő szenny ételt, cukros üdítőt, mikor épp saját magam ünneplése alatt sem teszek mást, mint büntetem magam előre is. Büntetés minden halogatott, elnapolt, meg nem valósított elhatározás, aminek következtében testünk eldeformálódik, megreked a fogyásban, egy ponton már csak hízik és magával ránt számos hormonális defektet is. Miért mondjuk hát azt, hogy még ma, utoljára megérdemlek magamtól egy finom zaba-orgiát?

Nem ezt érdemelnénk. Merőben más jelenthetné életünk során a boldogságot, de mi - a kövér társadalom - választjuk helyette az íz-függőséget, az örökös fogyókúrás kínzásokat, a folytonos tükörbe nézés elkerülését, szemellenző viselését. És következménye minden hazug áltatással eltöltött gusztustalan zabálásnak az, hogy egy ponton döntés elé kényszerülünk. Aszalódott testünket felvállaljuk-e harminc x évesen, vagy vállaljuk inkább a plasztikai beavatkozást, ami visszaadhatja életünkben a fényt, amit a tükör felé irányíthatunk. Úgy írom ezt a posztot, hogy már túl vagyok életem első testrekonstrukciós műtétjén és vágásokkal a testemen tudom megítélni, hogyan jutottam idáig. Nem fogok hazudni. Bármire is számítottam, ez annál sokkal rosszabb, keményebb, megalázóbb, magatehetetlenséget bővítő. Persze ez az eleje. Amikor még fáj, kényelmetlen, friss az élmény és a végeredményt nem adnám oda semmi pénzért majd a jövőben... de számot kell vetnem azon, hogy életünk rossz döntéseinek következményivel NEM VAGYUNK TISZTÁBAN ELÉGGÉ. Mert amíg nem fáj igazán, addig szemet hunyunk felette.

A műtét bennem nagyon sok mindent a helyére tett. Úgy tudnám ezt legkönnyebben illusztrálni, mintha rendet tettem volna a polcomon és most a könyvek élére állítva, portalanítva, ABC sorrendben sorakoznának, a selejteket kidobáltam, az újakat szemügyre vettem. Ez az én polcom, amin most már csak az lehet, amit én engedek, amit én szeretnék és semmi másnak nincs itt helye. Egy követőmmel nagyon sokat leveleztünk az utóbbi hetekben. Számos olyan mondata volt hozzám - segítő szándékkal saját élettapasztalata okán - amit értettem, de nem akartam tudomásul venni. A műtét napján, amikor magamhoz tértem (erről nagyon sokat fogok írni), akkor kicsit megvilágosodtam - az említett követőm nagyon jókor talált meg. Az utóbbi 1,5 év során sütöttem a süteményeimet, kerestem az ízeket, gyúrtam a kókusz golyókat.... képletesen értve - még így, ennyi fogyás és ilyen út után is - én is kerestem a múlthoz és a könnyebbik úthoz egy kapaszkodót. Mert azt tanultam meg tizenvalahány év alatt, hogy az ízek uralták az életemet, a érzéseimet, a gondolataimat és az étel mindvégig egy örömfokozó és stresszűző faktorként volt jelen az életemben. Hányszor haraptam úgy bele egy süteménybe, hogy a "hmmmmm" érzés uralkodott el rajtam, mintha valami földöntúli élményben lenne részem, holott csupán függője voltam az édes, mámorító ízfokozóknak, a cukornak és hamis ígéretekkel próbáltam a fogyást erőltetni. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy száműznöm kellett volna minden finomságot az életemből, de sokkal jobban kellett volna foglalkoznom azzal a ténnyel, hogy rabja vagyok az édes íznek, hatalma van felettem és függőként nem akartam erről tudomást venni. Ez az egyik oka a kövérségemnek. A műtét után félig eszméletemnél ránéztem a karjaimra és egyszerre volt öröm az ébrenlét "túléltem" gondolatmenete, viszont ezzel együtt volt ijesztő bokától térdig és kézfejtől vállig bekötözve feküdni egy lábadozó szobában. Hogy kerültem ide, amikor ezt egész egyszerűen elkerülhettem volna?!

Valamilyen szinten egy kövér ember annyi megaláztatáson megy keresztül saját képzelgései és mások piszkálása miatt is élete során, hogy bátran néz szembe a szükségszerű műtéttel, ám ez a bátorság becsapós. Mert akkor tudatosul és akkor dől el, hogy készen állunk-e erre, amikor a beteghordó elmozdítja az ágyunkat a kórteremből és elindulunk a folyosón a műtéti szintre. A liftben fekve utazni kétségbeejtő, a műtéti szinten a műtéti tábla alatt várakozni a jéghidegben könnyeket fakasztó. Akkor döbbentem rá, mi történik igazán, amikor azt mondták, másszak át - már a műtőben - a műtős ágyra, rám terítették a zöld, vastag lepedőt, ami alatt meztelen voltam. Majd jobbra tekintve megláttam a monitoron a pulzusom, a vérnyomásom, meg még tucatnyi ismeretlen mérőszámot és 5-6 ember sürgött-forgott körülöttem. Rutinból. Nekik rutin volt. Én meg egy "bátor vagy" belső mantrázós, reszkető kislány voltam, hidegben és egyre emelkedő vérnyomással. Volt egy pont, amikor legszívesebben azt kiáltottam volna, hogy HAGYJUK ABBA, jó ez így nekem. Haza szeretnék menni. Persze ott üvöltött bennem a nő, aki ki akar törni annyi év elnyomásból, hogy márpedig ő igazi nő akar lenni, nem egy fonnyadt karú és ruházkodási gondok miatt depresszív valaki. Így hát nem volt más választás, csak végig csinálni. Nagyon akartam, egészen a műtőben létig nem féltem. Ott hirtelen rám tört a pánik, de vélhetően ez teljesen normális.

Pontosan mit is jelent maga  felkar műtét?

Ez egy olyan beavatkozás, ahol a plasztikai sebész két féle eljárást alkalmaz attól függően, hogy milyen mennyiségű felesleg kerül eltávolításra. Kis bőr és zsírszaporulat esetén metszést ejt a felkar belső-középső felszínén haránt alakban. Nagyobb feleslegnél (esetemben is) a felkar belső-középső felszínén T-alakban vagy egyenes vonalban ejt metszést, amely akár a hónaljtól könyékig lenyúlhat (nekem hónaljtól majdnem könyékig fut). Jobb eredmény és a nagyobb zsírszövet eltávolítása érdekében előfordul, hogy a plasztikai sebész zsírleszívással is kombinálja a karplasztikát. Altatásban kerül sor erre, a műtét kb. 1,5-3 órát vesz igénybe. A beavatkozást követően 1 - 4 éjszakát kell a kórházban tölteni. A karplasztika után azonnal egy speciális szorítókötést, kompressziós pólyát tesznek a karra, melyet a műtétet követő 3-6 hétben kell viselni. Az enyém sajnos kicsi lett, így saját kreativitást kellett alkalmazni, erről is fogok írni. A karplasztika eredménye azonnal látható, de a kar formája a következő 3-6-12 hónapban alakul ki. Bár a műtéti heg maradandó, ez az idő múlásával halványodik, így csak egy halvány vonal fogja jelezni a felkar belső oldalán a karfeszesítést. Örökre látni fogom tehát egykori tévedéseim nyomát.

Hogyan és kik végeznek ilyen műtétet?

Magyarországon nagy fogyások esetén TB finanszírozással is történhet ilyen beavatkozás kórházakban (nálam így történt), de ha magánúton szeretné valaki ezt megcsináltatni, akkor nagyjából 3-500e Ft közé tehető ennek ára. Ezen felül kell vásárolni kompressziós ruhát, ami 14-18e Ft-ba kerül/darab.

Az első fórum, ahol erről lehet tájékozódni, az természetesen az internet. Én is így kezdtem. Felkerestem az összes olyan kórházat és magán intézményt, ahol végeznek felkar plasztikát. Van olyan magánklinika, ahol egyáltalán nem foglalkoznak ilyennel - leginkább nagy nevek. Azt tapasztaltam, hogy azok az orvosok, akik igazán nagy népszerűségnek örvendnek, inkább a mellplasztikában látnak prioritást. Volt olyan orvos, akit már évek óta kiválasztottam - mindenféle infó nélkül, szimplán népszerűség és egzisztencia okán - aki áprilisban januárra tudott volna adni konzultációs időpontot. Az asszisztense annyit mondott: nagyon sok a cici. Tehát ért csalódás is, mert én azt gondoltam, hogy minden sebész végez mindenféle plasztikai műtétet, de ez koránt sincs így. Mell persze mindenhol elérhető, ennek az iparágát éljük - szemmel látható. Én persze nem bíztam a véletlenre, a létező összes olyan orvost/klinikát felkerestem, ami szóba jöhetett. Találkoztam elsőre unszimpatikus túloldallal, volt viszont magas színvonalú kedvesség is máshol. A méltán híres nevek esetén ért többször csalódás e téren. Én azt gondolom, hogy a szerényebb orvosok sokszor kedvesebbek. Nincs olyan orvos, akiről mindenki csak jót ír, olyan sincs, akiről csak rosszat. Vegyes a kép. Én ezekkel a véleményekkel nem foglalkoztam, hiszen, ha nem ismerem a személyt, aki véleményt mond, akkor nem tudom azt sem megítélni, hogy ő vajon hogyan állt adott szituációban az orvoshoz. Saját tapasztalattal szabad kizárólag nekivágni ennek, és bárki bármit mond egy orvosról, elsőre ne higgyük el (akár pozitív, akár negatív). Saját benyomásom alapján rangsorba állítottam a lehetséges orvosokat.

Figyelembe vettem azt, hogy

• valaki mióta orvos,
  
• milyen korrekt a tájékoztatás a weboldalán,
  
• fel van-e tüntetve nyilvános árlista,
  
• van-e elegendő mennyiségű referencia kép, amin láthatom a munkáit,
  
• mennyi időn belül hívtak vissza vagy értem el a kórházat tájékoztatás kérésére,
  
• milyen a facebook oldal minősége (itt arra gondoltam, hogy esetleges negatív véleményt hogyan kezelnek és milyen a hivatalos kommunikáció az orvos tollából).

Ezeket összevetve minden orvosról kerestem fényképet is, mert számomra fontos a tekintet. Így lett egy sorszámozott listám. A tetejéről haladtam lefelé. Az első számú orvos Dr. Gáspár Levente volt. Valahogy azt éreztem mindent összevetve, amiket láttam, tapasztaltam, hogy vele szeretnék először konzultációt. Megérzés volt. Neki elmeséltem az egész történetemet és vázoltam, hogy itt teljes testről van szó, hiszen kezdjük a karral, majd jön a has és a cici, esetleg egy comb, de szerintem ott megúszom. Tehát vázoltam neki egy olyan költségvetésű projektet, aminek orvosként örülnie kellene, nem csak ciciért mentem, hanem mindjárt 3-4 műtéti tervvel. A történetemet végig hallgatta, megköszönte az őszinteségemet (beavattam hízásom eredendő okaiba), majd nemes egyszerűséggel nemet mondott. Először összetörtem, aztán mosolyra fakasztott. Azt mondta, ezzel az egész történettel olyan orvost érdemlek, aki ennek specialistája, mármint a testrekonstrukciós, fogyással összefüggő műtéteknek és kaptam egy ajánlást egy Főorvoshoz. Ez olyannyira volt komoly indíttatású, hogy hétfői napról szerdára kaptam is időpontot az ajánlott orvoshoz. Ott eldőlt minden. Tudtam, hogy akárkihez fogok kerülni, jó kezekben leszek. Azon a szerdai napon minden bizalmam életre is kelt. Találkoztam az orvossal, megbeszéltünk mindent és én vártam a hívását, amikor lesz számomra szabad hely a nyár végén. Így került sor arra, hogy utazásom hamarabb véget ért. Ez a hívás megérte az út befejezését kicsit korábban. És ettől a hívástól kezdve megváltozott minden. Elindultam azon az úton, ami megint csak ismeretlen, hosszú és nem lesz könnyű. Dr. Gáspár Leventével azóta 5-6 üzenetet váltottunk hogylétemről. Örökké hálás leszek neki. Bár innentől minden műtétet a jelenlegi orvosommal fogok végeztetni, de aki szépészeti beavatkozáson gondolkodik, mindenképp vegye fel a listájára Leventét a lehetséges orvosok közé - rendkívül korrekt orvos, ami manapság felépülésünk egyik kulcsa a mentális oldalt tekintve. Fontos a saját és személyes vélemény, amit meg kell tapasztalnotok - így véleményem csak segítő, de nem lehet mérvadó a Ti döntésetekben.

A plasztikai műtét komoly döntés. Csak akkor vágjon bele bárki, ha:

1. van segítség - bármennyire is bátor és önálló az ember, ez egyedül nem megy,
2. van támogatás lelkileg is - akármennyire is tudja bárki, milyen fontos ez nekünk, akkor is rendkívül megterhelő a műtét miatti stressz, izgalom és a felépülés,
3. van rá megfelelő időszak - kell idő a regenerálódásra, a pihenésre és ehhez nyugodt körülmények kellenek,
4. van rá megfelelő anyagi keretünk - ha TB finanszírozza, akkor is kell 2 db kompressziós ruha, kötések, injekciók otthonra, vitaminok, munkából történő kiesés (betegállomány, ami jövedelem kieséssel jár), krémek, esetleges utókezelések a hegekre,
5. készen állunk rá minden szempontból, mert szembesülni a hegekkel nagyon kemény, nem mindennapi kis vágás, hanem komoly, mély, hosszú, varratokkal színesített, fájdalmas/kényelmetlen sebek ezek.