Itt már kaptam egy szem
nyugtató bogyót, ami őszintén szólva nekem csak higgadtságot adott, relaxált
állapotba emiatt nem kerültem. Megérkezett délelőtt fél 11 körül a műtős fiú,
aki az 5. emeletről leszállított a 2. emeletre. Soha nem feküdtem még liftben.
Egyébként sem bírom a liftek légnyomás mozgását, fekve még rosszabb. Pár
perccel később a nagy, központi műtő előkészítőjében találtam magam. Ott
nagyjából 20 percet várakoztam és csak lestem az eseményeket, ahogy orvosok és
ápolók jöttek-mentek, konzultáltak, tárgyaltak. Lenyűgözött. Ez a várakozás
kicsit feledtette a nemsoká elérkező komoly eseményeket, de a vége felé
közeledve, ahogy megláttam egy nagyon jóképű műtős férfit egy másfajta ággyal,
tudtam, hogy értem jöttek és egyszeriben elmúlt a nyugodtság. Megkért, hogy
másszak át a másik ágyra, amit könnyedén megtettem hab testemmel. :D Majd elindultunk
egy folyosón, ahol jobbra és balra is műtők sorakoztak. Egyszerre volt ijesztő
és iszonyatosan lenyűgöző számomra - mivel egy ideje csillapíthatatlanul
vonzódom az orvos és egészségtudományhoz. Megérkeztünk. 8-as műtő. Szintén át
kellett másznom a már stabil műtős ágyra. Rám terítettek egy vastag, zöld színű
lepedőt, alatta a köpenyt már levettem. Megérkezett a fejem felett egy
határozott, komoly női hang. Megkérdezte, hogyan szólíthat. Bátortalanul
kisuttogtam, hogy Diának. Rákérdezett még egyszer, mert túl szerény voltam,
akkor már erőteljesebben kiáltottam, hogy DIÁNAK. Ezután mindvégig a keresztnevemen
szólított, szinte minden mozzanatnál és ez nagyon nyugtatólag hatott rám.
Kellett is. Rátettek egy "ruhacsipeszt" az ujjamra (én csak így hívom). Jobbra
fordítottam a fejem, ott láttam a pulzusom, a vérnyomásom és néhány adatot,
amit nem értettem. Ekkor szólalt meg ismét a kedves, határozott hangú hölgy,
akiről nem tudtam meg, hogy orvos vagy ápoló volt, de nem is érdekelt abban a
percben. Azt mondta, van egy rossz híre. Mivel a kezemet műtik, a branült nem
tudja behelyezni a kézfejembe, ezért a lábfejemben kell. Nyeltem egyet, mivel a
rossz hírként beharangozott kijelentés hallatán gondoltam, hogy a fájdalom
minőségére utalt. Itt még úgy éreztem, egye fene, hát, ha ez van, akkor essünk
túl rajta. Leült az ágy másik végébe és először a bal lábamat kérte. Nos,
teljes őszinteséggel írom, hogy az első szúrásnál gondoltam legelőször azt,
hogy köszi, inkább hagyjuk abba, én ezt nem akarom. Elnézést kért minden
további szúráskor. Az a fájdalom, amit a szúrásokkor éreztem, számomra ismeretlen
volt. Nem sikerült a bal lábban találni megfelelő vénát, áttértünk hát a jobb
lábamra. Sokadik (több, mint 10) sikertelen próbálkozásra egyszerűen eleredt a könnyem. Nem
szipogós sírásba kezdtem, hanem halk, belső, csak könnyezős és nyugodt sírásba.
Olyanba, amit más észre sem vesz, ha nem néz rám. De a kedves hangú hölgy
észrevette, amikor megtöröltem a szemeimet. Fölém hajolt és azt mondta, hogy ez
nem az én hibám és nyugodjak meg. Nem is tudom, miért bőgtem. A fájdalom miatt
vagy azért, mert mindvégig az volt bennem, hogy saját hibám okán vagyok itt és
azért kell ezzel a fájdalommal megismerkednem, mert évekig zabáltam. S most
leírva ezeket a sorokat ugyanolyan sírásba kezdtem. Nagyon mély érzések
kavarogtam bennem, mert ilyet eddigi életem során még soha nem éreztem. Bizonyosan
felszisszennek páran, hogy lesz még szüléskor ennél rosszabb, de most úgy
tekintsünk erre, hogy eddigi életem során ilyen fájdalmat még nem éltem át. Egyedül
voltam egy műtőben, meztelenül, egy zöld lepedő alatt, összeszurkált bal és
jobb lábfejjel és nem tudtam helyére tenni a zaklatottságomat. Majd jött a
kézfej kizárása miatti lábfej próbálkozások utáni "C" verzió. Nyak. Még jobb.
Gondoltam, miközben a torkomban éreztem a gombócot a sírás miatt és eltorzult
ajkakkal próbáltam csillapítani a könnyeket, mert egyszerre akartam megfelelni
a kérésnek, miszerint nyugodjak meg és szerettem volna tényleg túl lenni ezen
érzelmileg. A lábfejből kiindulva azt gondoltam, ez aztán maga lesz a pokol,
nyakba szúrás... Letakarták a fejemet egy lepedővel, nem láttam, de úgy képzeltem
el, mint a kórházas filmekben, hogy biztosan ilyen lyuk volt a közepén, ahol a
branült helyezték be. Jól bekenték
előtte a nyakamat és mellkasomat jóddal. A kedves hangú hölgy folyamatosan
mondta, éppen mit csinált. Elsőre találtunk vénát, siker. Fájt, pokolian, de
csak egyszer, így túl voltam rajta. Eleinte nem értettem, miért mondta, hogy
fogok érezni még 3-4 szúrást. Ebből 3-ra emlékszem. Ma már tudom, hogy
bevarrták a nyakamba a branült, mivel ez olyan véna, amit nem igazán kellene
még véletlenül sem felszakítanom a nyakam bal oldalán. Hát jobb is, hogy ott,
abban a percben ezt elhallgatta a kedves hangú hölgy, ez már túl sok lett
volna.