Testrekonstrukciós műtét - 3. rész - A MŰTÉT

A Nemzetközi Esztétikai Plasztikai Társaság (ISAPS) 2014-es jelenleg rendelkezésre álló nyilvános adatai alapján 23 millió plasztikai műtétet végeztek 2013-ban, 87%-át nőkön. A szám évről évre emelkedik. Leggyakoribb az emlő nagyobbítás, ezt követi a zsír leszívás. Magyarország az élbolyba tartozik, 1 főre eső plasztikai beavatkozások tekintetében. Nem lep meg, miután végig telefonáltam az összes olyan magyar klinikát, ahol ilyen jellegű beavatkozásokat végeznek és szinte mindenhová hetekre, de van ahová félévvel később lehet kapni konzultációs időpontot. Én naivan azt hittem, bármely klinikán végre tudják hajtani a felkarplasztikámat, de tévedtem. Ennek oka vélhetően az, hogy annyi a mellkorrekciós műtéti igény, hogy nincs igazán szükség széles repertoárra a klinikák számára klientúrájuk növeléséhez vagy fenntartásához - ez szigorúan feltételezés és magánvélemény, de más jellegű indokot mögé nem tudok laikusként csoportosítani. Feltételezésem onnan ered, hogy legtöbb - általam kiválasztott - nevesebb sebész asszisztenciája árulta el, vezető igény a cici műtét, s a sebészek nemes egyszerűséggel nem végeznek felkarplasztikát. Számos videót láttam - magyar és külföldi sebészek által feltöltött műtétet bemutató rövid kisfilmeket -, amelyekben olyan egyszerű és rutin mozdulattal helyezik be az implantátumot, mint ahogy én a vágódeszkán szeletelem a citromot. Rutin, napi szintű, népszerű. Szemben a fogyással összefüggő egyéb korrekciós műtétekkel: comb, kar. A kötényhas eltüntetése még csak-csak, mondhatni sokkal szélesebb körben láttam, mint a comb és kar szépítését, de ez sem közelítette meg a mell felvarrás, mell nagyobbítás számát. E szempontból szimpla logikára alapozva én teljesen nyugodt voltam, hogy ha karplasztikára adom a fejem, akkor ebből adódóan, aki viszont végez ilyen műtétet, az gyakorlott benne, lévén kevés a szakember erre specializálódva. Így kerültem én Dr. Fekete Attila kezei közé a Honvéd kórházban. Azért hozzá, mert kollégája, Dr. Gáspár Levente szívélyes kedvességgel Őt ajánlotta nekem. Azért Őt, mert nagy mennyiségű, zsírtól megereszkedett, kövérség miatt vagy fogyás miatt roncsolódott bőr esztétikai helyreállításában jártas. Őszintén szólva, amikor kórházba küldött Levente, először szkeptikus voltam, mert amikor szóba került a műtéti terv, kizárólag magán klinikában gondolkodtam. Ennek oka, hogy az én gondolataimban az lebegett erősen, hogy ilyen szintű műtétre én csak és kizárólag kitüntetett beteg státuszban, költségtérítéses formában szeretnék jelentkezni. Félelem uralt. Az a félelem, amit pár évvel ezelőtt nyelvcsap és torokmandula műtétemkor tapasztaltam közkórházban: felújításra szoruló épület, nem túl esztétikus körülmények, túlhajszolt nővérek, stb. Arra vágytam, hogy ha már rákényszerültem erre az egész procedúrára, akkor legalább szép környezetben, biztos kezekben, biztonságban érezhessem magam. Ahogy beléptem a Honvéd kórház falai közé, ez az érzés bennem elmúlt. Eddigi tapasztalataimat figyelembe véve egy igényes, tiszta, rendezett intézményben találtam magam. Ez kifejezetten igaz volt a plasztikai és égési osztályra. Azonnal éreztem, aggodalomra okom nem lesz. A személyes konzultáción a Doktor Úr kimért, de őszinte, határozott, de megnyugtató volt. Kérdés sem merült fel azzal kapcsolatosan, hogy jó helyen járok és nem keresek tovább. El is vállalt, ennél fogva már csak azt a bizonyos napot kellett megvárnom.

Augusztus 13. Reggel, az aneszteziológussal történő, pozitív kimenetelű konzultációt követően befeküdtem a kórházba, aminek estéjéről már megfogalmaztam gondolataimat a műtéti előkészületekről szóló bejegyzésemben. Ezen a napon történt meg a plasztikai műtétekkor szokásos "felrajzolás". Ezeket a képeket látva döbbentem rá, milyen csúnya is a karom.

Hamar el is ment az a nap és 14-ére virradóan startoltunk a műtéthez. Reggel 07:15-re el kellett készülnöm. Kaptam egy fertőtlenítő mosdógélt, amivel alaposan megfürödtem, majd fel kellett vennem egy kék színű köpenyt és zöld színű sityakot. A trombózis elkerülése okán befáslizták a lábamat bokától térd felettig. Ezeket a perceket még bolondosan és jókedvűen éltem meg. :)

Itt már kaptam egy szem nyugtató bogyót, ami őszintén szólva nekem csak higgadtságot adott, relaxált állapotba emiatt nem kerültem. Megérkezett délelőtt fél 11 körül a műtős fiú, aki az 5. emeletről leszállított a 2. emeletre. Soha nem feküdtem még liftben. Egyébként sem bírom a liftek légnyomás mozgását, fekve még rosszabb. Pár perccel később a nagy, központi műtő előkészítőjében találtam magam. Ott nagyjából 20 percet várakoztam és csak lestem az eseményeket, ahogy orvosok és ápolók jöttek-mentek, konzultáltak, tárgyaltak. Lenyűgözött. Ez a várakozás kicsit feledtette a nemsoká elérkező komoly eseményeket, de a vége felé közeledve, ahogy megláttam egy nagyon jóképű műtős férfit egy másfajta ággyal, tudtam, hogy értem jöttek és egyszeriben elmúlt a nyugodtság. Megkért, hogy másszak át a másik ágyra, amit könnyedén megtettem hab testemmel. :D Majd elindultunk egy folyosón, ahol jobbra és balra is műtők sorakoztak. Egyszerre volt ijesztő és iszonyatosan lenyűgöző számomra - mivel egy ideje csillapíthatatlanul vonzódom az orvos és egészségtudományhoz. Megérkeztünk. 8-as műtő. Szintén át kellett másznom a már stabil műtős ágyra. Rám terítettek egy vastag, zöld színű lepedőt, alatta a köpenyt már levettem. Megérkezett a fejem felett egy határozott, komoly női hang. Megkérdezte, hogyan szólíthat. Bátortalanul kisuttogtam, hogy Diának. Rákérdezett még egyszer, mert túl szerény voltam, akkor már erőteljesebben kiáltottam, hogy DIÁNAK. Ezután mindvégig a keresztnevemen szólított, szinte minden mozzanatnál és ez nagyon nyugtatólag hatott rám. Kellett is. Rátettek egy "ruhacsipeszt" az ujjamra (én csak így hívom). Jobbra fordítottam a fejem, ott láttam a pulzusom, a vérnyomásom és néhány adatot, amit nem értettem. Ekkor szólalt meg ismét a kedves, határozott hangú hölgy, akiről nem tudtam meg, hogy orvos vagy ápoló volt, de nem is érdekelt abban a percben. Azt mondta, van egy rossz híre. Mivel a kezemet műtik, a branült nem tudja behelyezni a kézfejembe, ezért a lábfejemben kell. Nyeltem egyet, mivel a rossz hírként beharangozott kijelentés hallatán gondoltam, hogy a fájdalom minőségére utalt. Itt még úgy éreztem, egye fene, hát, ha ez van, akkor essünk túl rajta. Leült az ágy másik végébe és először a bal lábamat kérte. Nos, teljes őszinteséggel írom, hogy az első szúrásnál gondoltam legelőször azt, hogy köszi, inkább hagyjuk abba, én ezt nem akarom. Elnézést kért minden további szúráskor. Az a fájdalom, amit a szúrásokkor éreztem, számomra ismeretlen volt. Nem sikerült a bal lábban találni megfelelő vénát, áttértünk hát a jobb lábamra. Sokadik (több, mint 10) sikertelen próbálkozásra egyszerűen eleredt a könnyem. Nem szipogós sírásba kezdtem, hanem halk, belső, csak könnyezős és nyugodt sírásba. Olyanba, amit más észre sem vesz, ha nem néz rám. De a kedves hangú hölgy észrevette, amikor megtöröltem a szemeimet. Fölém hajolt és azt mondta, hogy ez nem az én hibám és nyugodjak meg. Nem is tudom, miért bőgtem. A fájdalom miatt vagy azért, mert mindvégig az volt bennem, hogy saját hibám okán vagyok itt és azért kell ezzel a fájdalommal megismerkednem, mert évekig zabáltam. S most leírva ezeket a sorokat ugyanolyan sírásba kezdtem. Nagyon mély érzések kavarogtam bennem, mert ilyet eddigi életem során még soha nem éreztem. Bizonyosan felszisszennek páran, hogy lesz még szüléskor ennél rosszabb, de most úgy tekintsünk erre, hogy eddigi életem során ilyen fájdalmat még nem éltem át. Egyedül voltam egy műtőben, meztelenül, egy zöld lepedő alatt, összeszurkált bal és jobb lábfejjel és nem tudtam helyére tenni a zaklatottságomat. Majd jött a kézfej kizárása miatti lábfej próbálkozások utáni "C" verzió. Nyak. Még jobb. Gondoltam, miközben a torkomban éreztem a gombócot a sírás miatt és eltorzult ajkakkal próbáltam csillapítani a könnyeket, mert egyszerre akartam megfelelni a kérésnek, miszerint nyugodjak meg és szerettem volna tényleg túl lenni ezen érzelmileg. A lábfejből kiindulva azt gondoltam, ez aztán maga lesz a pokol, nyakba szúrás... Letakarták a fejemet egy lepedővel, nem láttam, de úgy képzeltem el, mint a kórházas filmekben, hogy biztosan ilyen lyuk volt a közepén, ahol a branült helyezték be. Jól bekenték előtte a nyakamat és mellkasomat jóddal. A kedves hangú hölgy folyamatosan mondta, éppen mit csinált. Elsőre találtunk vénát, siker. Fájt, pokolian, de csak egyszer, így túl voltam rajta. Eleinte nem értettem, miért mondta, hogy fogok érezni még 3-4 szúrást. Ebből 3-ra emlékszem. Ma már tudom, hogy bevarrták a nyakamba a branült, mivel ez olyan véna, amit nem igazán kellene még véletlenül sem felszakítanom a nyakam bal oldalán. Hát jobb is, hogy ott, abban a percben ezt elhallgatta a kedves hangú hölgy, ez már túl sok lett volna.

A jobbra fordított arcommal, letakarva, csukott szemmel már semmi nem érdekelt, csak tegyék végre fölém a mámorító maszkot és szűnjek meg létezni. A kedves hangú hölgy adott egy zsebkendőt, hogy fújjam ki az orrom, majd azt mondta, hogy mostantól mély levegőt kell vennem. Elindult felém az oxigén maszk. Azt még megkérdeztem, hogy szájon vagy orron át vegyem, azt mondta lényegtelen. Én annyira szerettem volna már elaludni, hogy teljes tüdőmmel, szájon át vettem utolsó iszonyatosan mély lélegzeteket. Arra emlékszem, hogy a mandulaműtétnél egy lebegés szerű állapot volt az utolsó emlékem és most is erre számítottam. Vártam, de ezúttal pillangók nem repkedtek felettem, csak éreztem, hogy elnyom a cucc. A felmentő altató cucc, amit úgy vártam, mint régi életemben a kaját. Azt a bűnös kaját, ami idejuttatott az altató maszk alá.

Innentől kezdve eltelt pár óra és én fél 2 után tértem magamhoz. Egy szobában voltam, ez a műtét utáni lábadozó vagy megfigyelő. Mellettem több beteg is feküdt. Sokszor meséltem emlékként, hogy a mandulaműtétem utáni ébredéskor röhögve keltem fel, akkor apukám viccesen csitítgatott, hogy "viselkedjél már..." :) Ez most sem volt másképp, csak itt apukám nem volt velem. De éreztem, hogy egyszerűen csak nevetnem kell. Pedig sírva aludtam el. Egy idegen nővértől csak annyit kérdeztem, hogy minden rendben volt-e, azt felelte, hogy igen, kivéve, hogy nagyon magas volt a vérnyomásom. Emlékszem, a sírásom kellős közepén ránéztem a műtőben a monitorra, s az 5. emeleten, műtét előtt mért 120-as érték itt már 178 volt. Nem csoda. Annyira zaklatott voltam és sírtam, hogy gondolom pulzustól, vérnyomástól kezdve minden megemelkedett. A lábadozóból hamar felvittek a szobámba. Amikor apukám megérkezett, kérdezte, hogy mióta hoztak fel, én úgy emlékeztem, kb. 10 perce. A nővér azt mondta, hogy több mint egy órát aludtam. :D Hát van ez így, ha az ember ilyen jó cuccot kap odalent a másodikon. :D Nem éreztem fájdalmat, de akkor infúzión voltam, kettő olyan infúziós zacskó is lecsöpögött, abban volt fájdalomcsillapító. Kicsit még homályos a következő pár óra. Be volt kötve mindkét karom, nem láttam még semmit. Pihentem aznap. Tudósítottam már mindenkinek a hogylétemről. A mai insta és facebook generáció mit csinál műtét után legelőször? Gyártja az infókat és szórja szét, amerre tudja. Én sem voltam ezzel így másképp. Barátok és családtagok, na meg az olvasók is várták, hogy vajon röhögve keltem-e fel?!

Emlékszem, a műtét előtt is kellett már pisilnem, de már nem volt rá idő. Ezért műtét után 6,5 órával már alig bírtam. Szóltam a nővéreknek. Ekkor még egyszer sem keltem fel az ágyból, tehát először próbáltam felülni. Nem ment. Nem próbáltuk meg, ezért ágytálat kaptam. Életemben először. Hú. Kemény pillanatok következtek, mert annyira kellett már, de nem tudtam. Fél órán át erőlködtem, szinte semmi. A nővér hátradöntött és rutin mozdulattal megtörölt. Életem eddigi legmegalázóbb másodpercei voltak. Azt mondta, később megpróbáljuk majd a mosdóban is. Már akkor tudtam, hogy ez nem következhet be. Meztelenül én biztosan nem fogok kisétálni egy nővérrel pisilni, hogy aztán újra átéljem, hogy más tisztít meg. Így pár órával később, éjszaka, a kórház csendje alatt, mint egy szuperhős, lábujjhegyen kiosontam a mosdómba és jólesően, egyedül pisiltem. Ott, akkor ez egy küldetés volt...

Életem legjobb wc-zése volt, komolyan mondom. Aztán szintén suttyomban beálltam a zuhany alá és megzuhanyoztam magam. Siker. Egyedül, nővér nélkül, megaláztatás nélkül túl voltam rajta. Ez tényleg szuperhős tett volt számomra - akkor, magatehetetlen pillanataimban, minden drámai köntöst levetkőzve. Az ember csak végzi a dolgát, de néha ez sem olyan könnyű dolog.

Másnap délelőtt az orvos kötözésre hívott. Ez annyit jelentett, hogy leszedte a fáslizást és a kötést is. Itt pillantottam meg először a sebet. Elsőre nem tűnt vészesnek. Áh, mondom, ez nem is gáz. Visszakötötte a doki. A kórház és teljes plasztikai személyzete rendkívül felkészült, alapos, lelkiismeretes, profi és hihetetlenül kedves volt. Mindvégig lesték minden kívánságom. Én egyszer sem nyomtam nővér hívót, inkább kisétáltam és kértem tőlük valamit. Azt éreztem, hogy ők tényleg olyan munkát végeznek, ami az emberek itt létét meghatározza. Rajtuk nagyon sok múlik. És ebben a pár  napban én minden törődést megkaptam. A búcsú perceiben könnyezve köszöntem meg, hogy új életet kaphattam és az osztály munkatársai mentális jóllétemben is erősítettek. A következő 1-2 nap eseménytelen volt, csak vártam, hogy végre hazajöhessek. Csütörtök reggel eljött a nap, kilépek a kórház falai közül és kezdődhet a lábadozás.

Akkor még nem tudtam, hogy túl vagyok-e a nehezén vagy csak most fog következni az igazán nehéz időszak. A sebet közelről még nem láttam, csak másnap este, amikor az orvos kérésére otthon - előre kapott utasítások és megfelelő felszerelés mellett - kibontottuk a kötést, megmostuk a sebet és új kötést tettünk fel. Ott készítettek a szüleim először fényképet. Pár bekezdéssel feljebb azt írtam, hogy első blikkre nem tartottam szörnyűnek a sebet. 1,5 nappal később a véleményem 180 fokot változott. Akkor éreztem, mennyire komoly a seb, a karom, amikor anyukám elsírta magát. Csak annyit fűzött hozzá zokogva szisszenéseim közepette:

Annyira sajnállak....

Nem is érezhet mást egy anya, akinek megszakad a szíve, ha a gyerekét két darab, T vonalú, 20 cm-es vágással a karján kötözi át. Mindig is magát okolta, amiért nem tudott időben megállítani a leejtőn. De én 100%-osan kiállok azért, hogy minden intelmük, kérésük, könyörgésük ellenére választottam a kövérséget. Nem segített rajtam sem orvos, sem pszichológus, senki. 12 éves harcot vívtak velem együtt azért, hogy végre megváltozzon az életem. A harc sikerült, ám még koránt sincs vége, hiszen hosszú út áll előttem. De két ilyen szülővel a hátam mögött biztosan állítom, hogy ezúttal minden törődésüket és segítségüket elfogadom, mert nélkülük ezt végig csinálni nem tudnám. Az Ő feladatuk ezzel meg is kezdődött a kórházból történő kikerülésemmel és együtt kezdtük meg a műtétem utáni első hetet. Folyt. köv.