Ezeket végig olvasva és átértékelve, minden tiszteletem azoké, akik ezt végig csinálták és így élik az életüket. Magam részéről senkit nem ítélek el, aki azt gondolta, önerőből nem fog tudni lefogyni. Nagyon nem értek egyet azokkal a hozzászólásokkal, amelyek egy-egy ilyen történethez érkeznek azzal a felkiáltással: "így könnyű lefogyni...". Már csak azért sem, hiszen ahogyan Dr. Now is említi a cikkben, a műtét nem megoldás arra, ha valaki nem fektet elég energiát az egész életmódjának megváltoztatásában. Sokan, leendő műtöttek is úgy vélik, hogy ez egy varázslat lesz, mindent megold és majd emiatt fognak lefogyni. Mindkét előbb felsorolt műtét meg is magyarázza az elméletem. Az egyik volumencsökkentő, a másik emésztést lerontó beavatkozás, de nem ad sem akaraterőt, sem önfegyelmet, sem kitartást, sem iránymutatást a gondolkodás megváltoztatásához. Ha nem lenne komoly segítség, akkor nem lenne lényege, ám nem helyettesíti azt, hogy lényegében mindent meg kell változtatni az eddigiekhez képest. Tehát rohadtul nincs igaza annak, aki azt mondja: így könnyű, mert annak sem könnyű, aki műtéttel fogy.
Én magam rettentően megrémültem a gondolattól, hogy van 3 választásom és felelősségteljesen kell döntést hoznom:
Azt gondolom, a műtét mellett azok döntenek, akik már semmilyen megoldást nem találnak a fogyásra, mert ezer fogyókúrán túl és hormonális betegségek összetett gondjaival küzdve már az életük a tét. Legalábbis merem remélni, hogy nem kergeti magát senki hiú ábrándokba azzal kapcsolatban, hogy a műtét megold mindent. Ettől óv Dr. Now is.
Engem megrémisztett, nem tagadom, hogy le kellene mondanom jó időre a normális étkezésről és ki kellene magam tenni egy olyan beavatkozásnak, amire azért lenne szükségem, mert képtelen vagyok megfelelő önuralmat gyakorolni és annyira belehajszoltam magam a zabálásba, az extrém kövérségbe, hogy saját hibámból adódóan már nem tudok ebből menekülni. Senki nem születik ugyanis extrém túlsúlyosnak.
Bárki, aki meghízott 100+ kilóra, azért hízott el (ahogyan én magam is), mert túl sokat, teljesen indokolatlanul, stresszből, érzelmi evésből, nemtörődömségből, merő önsajnálatból, önzésből, meggondolatlanul, komoly és visszafordíthatatlan következményeket okozva evett.
Ez a felismerés legalább annyira volt megrázó, mint amennyire igaz is. Ezért hamar letettem arról, hogy ne én keressem meg magamban egyedül, testsúlycsökkentő műtét nélkül a kulcsot, az akaratot, az önfegyelmet, az önkontrollt... mert képtelenség, hogy nem vagyok képes parancsolni a számnak (gyomromnak) és mindenféle hazug, ámítással teli hivatkozással élve csak eszem. Mert enni akarok. Minden elhízott ember azért eszik, mert enni akar. Dönthetne úgy is, hogy nem eszik, de az evés pillanatában félre tesz minden józan ésszel összefüggő érvet és elvakítja a nem létező éhség, amit csupán akaratgyenge önsajnálata idéz elő.
Én magam úgy voltam vele, hogy ha képes voltam 150 kiló fölé hízni, akkor meg kell keresnem magamban azt a megoldási utat is, amivel ezt visszafelé is meg tudom csinálni. Sokan hivatkoznak arra, hogy sajnos nem sikerült semmilyen módszerrel lefogyniuk és már egyszerűen muszáj volt a műtét. Erre is azt tudom mondani orvosképzésben tanulva, hogy ezt is minden duci ember saját magával tette, sajnos. Amikor a szervezet már annyira nem tolerálja a sorozatos zabálás és koplalás (fogyókúra) zakatoló ismétlését és kifáradnak a hormontermelő mirigyek, akkor sajnálatos módon valóban fellázad önmaga ellen és ezekben az esetekben elhiszem, nincs már más esély, mint komoly orvosi beavatkozások. De az idáig vezető úton minden duci ember saját döntései miatt megy végig. Nem lett volna muszáj 150 kiló felé híznom. Nem lett volna muszáj annyit zabálnom.
Okolhatok én bárkit és bármit azért, mert extrém túlsúlyom miatt 12 évig szenvedtem, majd azóta is, 3 éve már a kövérségi-rehabomon vagyok. Nem hazudok. Pokolian nehéz volt ez a 3 év. Bármennyire is izgalmas, bármennyi újat tanultam magamról és életcélt is találtam hozzá, bevallom, ha elég okos lettem volna anno, akkor ettől megkímélhettem volna magam. De a következmények evés közben sosem érdekeltek. Nem jó érzés, hogy családi ünnepeken, céges konferenciákon, bulikban, baráti összejöveteleken folyton kívülálló vagyok, mert én fogyózom... a kövérség és a fogyókúra velem már kéz a kézben jár 20 éve. Aki ismer, az tudja, hogy mindig is gondom volt az egészséges testképpel és ezért egyedül én vagyok a hibás. Persze, mondhatjuk, egy nő egész életében küzd a súlyával... de azért lehetett volna ez az én életemben másképp.
Bármennyit tanultam, bárhova jutottam a kövérségem által, be kell vallanom szívem legmélyén, hogy ha visszacsinálhatnám, akkor feladnék mindent, amit ma birtoklok, csak hogy újra élhessem azt a 12 évet kiteljesedve, amit elvesztegettem kövéren. Ha a sors akarta volna, úgyis eljutottam volna erre a pályára így vagy úgy.
Persze, sokan mondják nekem: Dia, neked ezt át kellett élned, hogy az lehess, aki ma vagy. Én azt gondolom, hogy nem lett volna muszáj. Én döntöttem úgy, hogy kövér akarok lenni, mert mindennél többet jelentett az, hogy ehessek.
Ezt minden elhízott ember saját magával teszi, saját magát sorolja háttérbe, saját boldogságát száműzi az ételért cserébe. Szembenézni azzal, hogy mennyire képesek vagyunk tönkre tenni a testünket, borzasztó. Hamarosan következik a 2. plasztikai műtétem. És nem vagyok boldog. A végeredmény biztos jó lesz, de ez is egy olyan állomás, amire magam kényszerítettem saját magamat. Nem lett volna muszáj úgy elhízni, hogy foglalkoznom kelljen gondolatban a testsúlycsökkentő műtétekkel és kés alá kelljen feküdnöm a fogyás utáni testrekonstrukciós műtétekre. De így alakult. Nem bánkódom, csak haragszom. Ez a harag jogos. Mert dönthettem volna másképp is.
