Nagyon kövér lány voltam, de nem láttam magam olyannak, mint amilyennek mások. Ezért lázadtam. Tudtam persze, hogy problémáim vannak, hiszen 56-os ruhákat hordtam, lógott a hasam, extrém túlsúlyom volt. De mégis azt éreztem, mások sokkal nagyobb problémát akarnak ebből csinálni, mint amekkora.

Egy külön, belső világom volt. Olyan, ahol másokat igyekeztem kizárni. Nem szerettem beszélni az elhízásomról, mert tudtam, hogy ez az a pont, amelyen mindig sérülékeny leszek és ezt eltakarni sem tudom. Nem elfogadott a túlsúly, nehezít mindent. Van, akinek szerencséje van a szerelemben és talál így párt. Én is találtam, de nem megfelelőket. Ezért csak azt éreztem a kövérségi szerelemben, hogy kirekeszt engem a megérdemelt boldogságból.

Ha szóba került bárhol az, hogy le kellene fogynom - például a családban, barátaim körében vagy épp egy párkapcsolati vitában - mindig sírás lett a vége. Mert azt szűrtem le, bántanak. Minden jó szándék ellenére a szívemet döfik valahány ilyen irányú segítő beszélgetéssel. Mindig azt mondtam: "Ti ezt nem értitek... ezt csak én értem és fogalmatok sincs arról, min megyek keresztül, milyen nehéz ez nekem...". Minden vita után "beláttam", változnom kell. De már aznap este újra az ételhez nyúltam, mert csak az tudott úgy viszonyulni hozzám, ahogy elvártam: csendben, szótlanul, boldoggá téve engem.

Aki nem találkozott még étkezési zavarral mentálisan, bizonyosan nem is tudja ezt megérteni. Az étel nagyúr. Vezér. Nagyhatalom. Egyeduralkodó. Ugyanakkor szerelem is. Megnyugtat, élettárs, mindig tudja, miként lehetek picit boldogabb. Eufóriát ad, de hamar ki is józanít. Valamiféle különleges kapcsolat fűz hozzá, amit ezen a világon senki más nem ért és érez, csak én. Mert mi ketten elválaszthatatlanok vagyunk. Ha haragszom is rá, könnyen megbocsátok és sosem tudok ellenállni neki. Ezért földöntúli kötelékünk van. Ezt éltem át 12-13 éven keresztül. Vitákkal, szakításokkal, családi botrányokkal, munkahelyi konfliktusokkal, konfrontációs szituációkkal, szégyenérzettel. Mégis mindig az ételt választottam. Hogy miért, azt ma már nem értem. Fogságban tartott, de ez az a rabság, amiből bárki ki tudnak szakadni - ha akarna. Én sokáig nem akartam ELÉGGÉ. Ma pedig érthetetlenül vizsgálom egykori étkezési orgiáimat, amelyek letaszítottak az extrém obezitás világába. Még akkor is csak "majd holnap" ígéretekkel nyugtattam magam, amikor valaha mért legnagyobb súlyom 170kg fölé is jócskán elszállt. Ott már kicsit megijedtem. Visszavettem. Aztán ott ragadtam 150 kg körül évekig. Onnan se le, se fel nem mentem. De ez épp oly kétségbeejtő volt, mintha híztam volna tovább. Hiszen tudtam: ha nem lépek, halálba fogom enni magam.

Egy nap felébredtem és azt gondoltam: most vagy soha. Ha ezúttal sem sikerül ellépnem a BMI-halál soráról, akkor feladom. Akkor várom, hogy 40 éves korom előtt eltemessen Anyám, mert ezt a testet kiszolgálni egyetlen dobogó szív sem tudja sokáig. Amikor ezt kimondtam, majd beleszakadt a lelkem. Mert sorra jöttek a kérdések: "Hogy jutottam el idáig?" Bevallom, még itt sem voltam 100%-os biztos magamban. Úgy sem sikerül - gondoltam ezerszer, de mégis akartam változtatni.

Miért szerettem volna más lenni? Mert úgy éreztem, ez már nem élet. Nem vagyok boldog. Sem egészségügyileg, sem lelkileg, sem a szociális életemben. Sehogy sem éreztem magam egész embernek - a karrierben elért sikereim ellenére. Ott jónak éreztem magam, hiszen páncélként építettem magamra valamit, amiben büszke lehetek magamra. Ha már elhíztam, legalább mutassak valamit, amiben eredményes vagyok. Ezért lettem munkamániás. És ez nagy hiba volt. Semmilyen anyagi elismerés, a javak, a bankszámla egyenlege nem adhat boldogságot, ha lelkileg egy megtört ember vagyok, aki csak egy dolgot várna: szeressen valaki, akit viszont szerethetek és értelme legyen végre az életemnek. Hiszen értelmet a munkán kívül egy saját család adhat. És ez nekem kilátástalan volt.

Párkapcsolataimban találtam partnereket - egy éjszakásat is és komolyakat is -, de mindig volt egy tényező, ami lerombolta az álmokat: önmagam el nem fogadása. Hiába szeretett bárki kövéren, én nem szerettem magam így. Gyűlöltem a testem megmutatni lámpafénynél, strandon, társaságban, bárhol. Feszengtem, ha el kellett menni bárhová, mert enni akartam, de nem mertem mások előtt. Mert mindenki szép, csinos és magabiztos volt, én pedig csak húzogattam a blúzaimat, mert örökké felcsúsztak a hájamon. Mindig azt lestem, ki bámul. Mert a kövér embert mindenki bámulja, még ha ez nem is mindig igaz. De ezt éreztem. Szégyenkeztem. Szégyelltem magam a párom helyett is. Egy kövér test nem szép - bárki is próbálja elhitetni más emberekkel. Egy idő után önzőnek is láttam a partnereimet, mert ők elfogadnak így. Ne fogadjanak el betegen, kövéren, egészségügyi katasztrófával. Akarjanak engem fitten és szépen látni. Ezért legtöbb kapcsolatban elüldöztem a másikat. Nem tudták elviselni, hogy nem tudok elviselni jóformán semmit magam körül, magamon, magamban.

De 2017-ben megszállt valami. Sokan kérdezték már, mi volt az áttörés. Hívhatjuk így is. De inkább az a helyes válasz: őszinte lettem magamhoz, befejeztem a tagadást! A tükör el álltam meztelenül és beláttam: én nem ilyen szeretnék lenni. Teljen bármennyi időbe is, kelljen ezzel foglalkoznom akárhány évet, én ezt megváltoztatom.

Azzal kezdtem, hogy mentálisan megerősödjek, mert tudtam, hogy ez a legnagyobb vakfoltom. A mentalitás uralja az étkezési magatartást is. Teljesen átkereteztem korábbi gondolkodásmódomat. Negatívról pozitívra, hazugságról őszintére váltottam. Teljesen átvilágítottam az életemet: miért eszem, mit pótolok, mit nyomok el. Megvizsgáltam a saját erőforrásaimat, lehetőségeimet, az örökös megalkuvásaimat és a rossz szokásaimat. Megvizsgáltam a környezetemet, a kapcsolataimat és a munkámat. Megkerestem azokat a pontokat, ahol mindig elvéreztem. Így centiről centire újraépítettem a teljes életemet. Ekkor hoztam létre az életemben az "akcióterv" fogalmát. Mániákus listagyártó, napló író, tervező lettem.

És visszatérve az áttörésre, talán ez az, ami a legjobb válasz: terveztem, naplót írtam, listákat kezdtem használni önmagam megmentésére. Ezek arra kellettek, hogy szembe nézzek azzal, mit kell megtennem, mi ehhez a feladatom, milyen lépésekből áll. És ezeket nem hagytam elhalványulni a listáimon, munkafüzeteimben.

Minden nap dokumentáltam. Mit fogok tenni, mi a célom. Vállalásokat tettem. Mit akarok, meddig, hogyan. Majd visszaellenőriztem. Ha bármi elmaradt, pótoltam. Ha bármi nem sikerült, nem bizonyult jónak, újraterveztem. Hamar rájöttem, hogy az a legoptimálisabb, ha 90 napokra osztom az évet. 12 hét alatt az ember nagyjából látja a szezonális dolgokat, tehát előre tudható milyen események lesznek és milyen feladatokat tudok elvégezni a 12 hét végére. Apró léptekben. 90 nap elteltével pedig vissza tudok csatolni. Mit csináltam jól? Mit nem? Mit kell másképp? Minek örülök? Mi kudarc? Mindent leírtam, mindenből tanultam. Visszaolvastam a korábbi naplóbejegyzéseimet. Láttam, mikor mit éreztem, mit csináltam, hogyan reagáltam. Így szép lassan világossá vált: mi késztet engem evésre, minek a hatására akarok elcsábulni. Tehát azt is megértettem, hogyan tudom magam megvédeni, hogyan tudok elkerülni szituációkat, amelyekben könnyen hibázok. Így lett egy vészhaditervem mindenféle eshetőségre: családdal, barátokkal, mindenhol.

El kellett engednem nagyon sok mindent. Nem csak rossz szokásokat. Embereket is. Gondolatokat is. A viselkedésemen is változtatnom kellett. Sokszor voltam kiskakas, hangulatember, csélcsap. Sosem volt ebben szándékosság. Egyszerűen megviselt az élet és nehezen tudtam uralkodni érzelmeken. Sokan bántottak, ezért védekeztem is. Szúrtam, ha kellett. Nem tudtam elviselni, ha másnak van igaza. A legfontosabb, amit 3,5 év alatt tanultam: el kell fogadnom más emberek döntéseit. Így várhatom el azt, hogy mások is elfogadják az enyémeket. S ha bárki úgy döntött, nem támogat az életmódváltásban, a karrierváltásban, a tanulmányokban, egyszerűen csak elengedtem. A saját életemben önmagam kell első helyet elfoglaljon - igen, a családdal szemben is. Mert ha megalkuvásban örökké csak a szerint élünk, hogy másokat "kiszolgáljunk", másokat boldoggá tegyünk, másoknak megfeleljünk, rengeteg belső feszültség keletkezik, ami egy idő után utat tör. Ebből lesznek a ki nem mondott fájdalmak, erre mennek rá kapcsolatok és barátságok. Sok barátot elveszítettem. Mert nem értették meg, hogy a változásomhoz változtatnom kellett. Már nem értem rá annyit kávézni, csacsogni. A saját céljaimat kellett előtérbe helyeznem. Le kellett fogynom egy teljes ember súlyát, még annál is többet. Ehhez óriási önfegyelem, kitartás, motiváció kellett. S ha bárki nem értette meg, hogy nem mondok le edzést, nem halogatom a menüm megfőzését, nem hagyom ki a napi listáim feldolgozását mások kedvéért, akkor megadtam a lehetőséget: elfogad így vagy elenged. Nem lehet örökké mások elvárásai szerint dönteni, létezni, élni. Ez nagy munka volt. A  nemet mondás művészete külön tudomány. Mert biztos, hogy konfliktusokat szül. De hosszú távon csak mindenki érdekeit szolgálja.

Ha már a hosszú táv fogalma előkerült a gondolataimban, fontos megemlíteni a tudatosságot. Minden ember ugyanúgy kezd el valami újat: a lehető legrövidebb idő alatt, a lehető leggyorsabb eredményt, a lehető legkisebb energiaráfordítással szeretné. Azaz gyorsan, könnyen, kevés munkával akarunk célba érni. És ez az, ami sosem valósul meg tartósan. Le lehet fogyni alacsony kalóriás diétákkal, koplalással, zsírégető bogyókkal. Pár hétig fog tartani az öröm, mert nincs ember a Földön, aki ezt tartani fogja élete végéig. Tudtam: én nem akarok többet jojozni. Ezért elhatároztam, hogy ezt az emberi gondolkodást átfordítom: A szükséges idő alatt, a lehető legtartósabb eredmény érdekében megteszem azt, ami tőlem telik. Ekkor biztos lehetek abban, hogy rajtam több már nem múlott. Végül ez lett a sikerem titka. Tervezéssel, akcióterv naplózással, csekklistákkal és türelemmel értem el azt, amire bárki képes lenne, ha pontosan azt és úgy csinálná, ahogyan én is tettem. A gond mindig az, hogy az emberek a könnyebb utat választják, akár egymás után többször is, hosszabb időn át, mintha egyetlen egyszer döntenének a nehezebb, hosszabb út mellett, ami végre megoldást adhatna. Ha bárkinek röviden meg kellene mondanom a siker titkát, akkor biztosan ez lenne: Gondolkodj hosszú távban és tedd meg azt, ami rajtad múlik, adj bele mindent és légy türelmes!

Volt idő, amikor azt gondoltam, nekem ez nem fog menni. Akkor pont úgy gondolkodtam, mint az emberek java része az előbb említett mentalitással. Ahogy ezen a buta gondolkodáson átlendültem, megértettem: bármire képes vagyok, amit csak akarok, el tudom érni. Aki küzd, tesz a céljaiért, az célba ér. Persze, nem egyik napról a másikra.

Az egész saját fogyással összefüggő rendszeremet építettem életvitelprogramba és kisebb mini programokba. Korábban sokan piszkáltak azzal, hogy pénzt kérek azért, hogy mások étrendjeit megírjam. Ilyen a magyar ember, ezen már túl lendültem. Azt viszont hamar beláttam, hogy emberek életén segíteni felelősség. Ezért döntöttem úgy, hogy egyetemre megyek és megtanulok mindent, amivel segíteni lehet teljeskörűen. Ehhez viszont kellett egy saját út, ahol meghoztam egy döntést és megfogalmazódott egy életcél. Ha nem indulok el a fogyásommal, sosem találok rá arra a vonalra, ami az ereimig hatolva pezsdít minden egyes napom azért, hogy nem adhatom fel. Küzdök, amíg be nem bizonyítom magamnak és mindenki másnak: az egész életemet megváltoztattam.

Ma már nem törődök mások véleményével magamról. Annyi mindenen túlestem. De tényleg. A fogyás egy nagyon hosszú, de önismereti utazás volt. Túl vagyok 2 fájdalmas és sebgyógyulási zavarral megvalósult testrekonstrukciós műtéten. Karriert váltottam. 33 évesen emelt szintű érettségiztem. Felvételiztem az egyetemre, mert dietetikus diplomát szeretnék. Rengeteg áldozattal, munkával és felelősségteljes döntéssel telt el az elmúlt majdnem 4 évem.

A legfontosabb dolog, amit minden közül ki kell emelnem: önmagamhoz képest vizsgálom az elért eredményeket. Milyen voltam, mit hoztam ki ebből, mit teszek meg nap mint nap a saját céljaimért. Ez számít. Te saját magadhoz viszonyítva mire vagy képes! Ez számít! S ha ezt magamra vetítve elemzem: köszönöm, én amit lehet megteszek és régi énemhez képest teljesen más életet élek, másként gondolkozom.

Nem számít más. Csak ez. Nem leszek soha fitnesz modell. Mindig lesznek hibák, hegek a testemen, hiszen egykor huzamosabb ideig hibát hibára halmoztam - nem számolva a következményekkel. Még mindig rám férne pár helyreállító műtét, pld. combplasztika. Vagy megyek, vagy nem megyek, ezt még a jövő eldönti. De a kiindulási ponttól nézve nem lehetek elég hálás magamnak azért, hogy időben és komolyabb egészségkárosodás nélkül elértem azt, amivel ma sokkal boldogabb vagyok, kiegyensúlyozott és életerős. Mi kell még? A dietetikus diploma. :) De az meg folyamatban van! :)