Miről írtam gondolatokat?
A ducikóma fogalmát még kövéren mondtam ki először. Ez volt
az a fejemben zakatoló csillapíthatatlan éhség, ami akkor is létezett, ha már
tele ettem magamat. Valójában nem az ételre voltam éhes, hanem az étel okozta
űrt betöltő, mámorító hatású lebegésre, ami az imádott ízek által kerül
aktiválásra.
A belső, néma hangomat, amely folyton evésre ösztönöz, meg
akartam változtatni. Az egész lelki folyamatokat szerettem volna száműzni magam körül, s ezzel együtt a negatív
beidegződéseket nem csak eltüntetni, hanem pozitív irányba állítani.
Ehhez önbizalmamat kerestem, hiszen magamba vetett hitem ellensége a
belső kritikusom volt. Mindannyiunkban ott él ez a terrorista kritikus. Az elme
és lélek ikerhatása, aki azért lázad, hogy vegyük már észre a magunk által
létrehozott pusztítás eredményét. Én kijelenthetem, hogy korábban egész nap
csak ettem. Olyan károkat okoztam, amelyeket helyre hozni igen megterhelő és
hosszú folyamat volt.
A kövérségem kiemelendő
mintapélda volt arra, milyen az, amikor a testünkben kialakul a rendszerhiba.
Az, hogy nem voltam tökéletes egészségi és lelki állapotban, kikényszerítette
bennem azt, hogy figyeljek saját magamra.
A lelki egyensúly
kialakítása, az önértékelés fejlesztése, a belső hangok egységben tartása, az
élethelyzetek rendezése nélkülözhetetlen eleme volt a küldetésemnek.
Nem számoltam azzal, hogy önmagamat
megszeretni egy életen át tartó feladat lesz, annak magaslataival és
mélységeivel együtt. Ha megkérdezem magamtól, hogy elégedett vagyok-e ma az
életemmel, a múltbéli döntéseimmel, a jelenlegi élethelyzetemmel, akkor
grimaszolva tudnék válaszolni. Mert van, amiben nagyon jól tudtam érvényesülni,
de ez a fránya testsúlykérdés egy durva vakfoltom volt - kár lenne abban a hiú
ábrándban élni, hogy ez nem is marad így életem végéig.
Előítéletekkel és az azokból fakadó sztereotípiák által nőttem
bele az öngyűlöletembe. Hogy egészen pontos legyek, nekem sosem magammal volt
igazán bajom, csak a testem zavart. A mai világban másnak lenni nem előny. Ha
valaki más, például kövér, egy olyan csoport tagja, amelyben automatikusan
hozzákapcsolnak mások jelzőket: lusta, büdös, beteg, boldogtalan, gyenge,
szánalmas. És ezt személyesen meg is tapasztaltam.
Azt gondoltam, elég lesz majd csak lefogynom, s egyszerre
megváltozik minden. Nem foglalkoztam azzal a jövőbeli lehetőséggel: mi lesz a
bőrömmel. Majd egyszer csak ott álltam, ezzel a kegyetlen állapottal. A kilók
eltűntek, de maradt a bőrfelesleg. És szingli voltam. A kérdés ott lebegett
előttem: hogy fog így engem bárki elfogadni. Nem láttam olyan alternatívát
magam előtt, hogy ezzel képes lennék életem végéig megbirkózni, ezért csak azt
az utat láttam, hogy sebészi kezek alá fekszem.
Könyvem társfőhőse B. A vele való ismerkedési
folyamatomat és párkeresési vágyaimat taglalja a lelki vívódásom szemszögéből minden róla szóló fejezet. Számomra mindig is nehézséget jelentett a
párválasztás. Miközben az egyetlen dolog, ami igazán számított az életemben:
kapcsolódni más emberekkel. Végtelenül szerelmes típusnak gondolom magam. Hol
kellene ismerkednem? Kivel? És hogyan? Ezekkel a kérdésekkel egyedülállóként
sokszor szembesültem. Az online társkeresés a magamfajta ábrándozó
léleknek nagyon nagy csapda, mert egy fantáziaképhez és nem pedig valóságos
emberhez kezdek vonzódni, mégis belevágtam. És... olyan szépen kezdődött. Berobbant
az életembe, akár egy üstökös.
Utólag tudom, már ekkor
kudarcra volt ítélve minden közöttünk, mert nincs olyan férfi, aki az én elhanyagolt
lelki világom hirtelen történő felszabadulását kezelni tudta volna villámhárító
nélkül. Másodpercek alatt vibráltam. Az esték, amiket vele
töltöttem, átlöktek egy olyan síkra, ahol lubickoltam az ő férfias aurájában.
Gyakran csak egymás mellett feküdtünk az ágyon. A kezével simogatta a hajamat,
az arcomat és én örökké a szakállán hagytam a tenyeremet. Beleszerelmesedtem abba
a szinte fekete, vad szakállrengetegbe. Amikor ennek egyik napról a másikra vége lett, összetört a szívem egyik
fele. Azért mondom, hogy csak az egyik, mert a másik fele mindig is bitang erős
marad. Azzá érett mellettem, az elmúlt öt, életmódváltással töltött évemben.
Pillangószárnyakat
növesztenék vagy várat építenék ebből a nagy fájdalomból, hogy könnyebb legyen
elfogadni a változást.
Vágyom arra, hogy teljesen otthonra
találjak a testemben, ismét szingliként. Békében legyek a testemben, a lelkemmel, ez a küldetésem. Vágyom önmagam
megbocsátására.
Tudom, hogy a szeretetre
éhes személyiségem észlelése torzult. A szívem mélyén bizonytalan vagyok abban,
hogy szeretnek-e engem, illetve képtelen vagyok eléggé szeretni önmagamat, és
ezért sebezhetőnek érzem magam. Jellemzően sok időt töltök azzal, hogy a
problémáimon rágódok, és megpróbálom mások reakcióit értelmezni. A változni akarásom
folyamatának lényege: ismerjem fel a belső pszichés programozottságomat, és teremtsek
valamiféle távolságot tőle. A saját viselkedésmintáim, berögzült programjaim
megértése fog képessé tenni arra, hogy változhassak olyan módon, hogy új
döntéshozatali utakat jelölhessek ki.
Ebben az életszakaszomban
senkihez nem illettem, mert meg kellett tapasztalnom, miben kell fejlődnöm,
hogy más programok üzemeljenek bennem. Nem a félelem-központúság, nem a
szeretetéhség, hanem az önelfogadásomból sugárszó egyszerű létezés. Kapcsolódni
szeretnék valakihez, nem pedig kötődni. Introvertált személyiségem jegyeiben úgy érzem, most felszabadultam és megkerestem magamban a válaszokat évek óta feltett kérdéseimre: Ki vagyok én, miért voltam kövér és hogyan tudok a tapasztalatokból egy boldog életet felépíteni, ahol nem kompenzálok és nem szeretek túl.