Miről szól a könyv?

Egy kövér lány voltam, aki egész életében le akart fogyni. Sokáig nem tudtam, hogy a bennem lakozó személyiségek miért csatáznak egymással. Hogy egyáltalán miért találkozom más és más arcaimmal, s miként kellene ezeket kezelnem. Nőként sok szerepet öltünk magunkra, még az előtt is, hogy párra lelnénk. Amikor csak az ÉN lakozik a lelkünkben és nincs mellettünk más, már akkor is sokféle módon jelenünk meg a napjainkon. Minden azzal kezdődött nálam a személyiségfejlesztésemben, hogy boldog akartam lenni. Viszont nem feltétlenül tudtam, ez mit is jelent. Elvárásokat támasztottam az elképzeléseimmel szemben, s ha bármi másként alakult, mint azt ahogyan én vázoltam kötelező kimenetelként, rögtön falakba ütközött az aktuális álomképem. Valahogy ilyen módon találtam rá az életemben az ételre, mint vigaszdíjra, mint egy láthatatlan barátra, aki sosem bánt, aki sosem beszél vissza, aki mindig örömet akar okozni, aki feltétel nélkül ki is elégíti a vágyaimat.

E könyv írásakor már tudom, hogy a kövérség búcsút vett tőlem. Nem csak elértem az áhított testsúlyomat, de egy olyan életet is felépítettem, amelyben felelősséggel tartozom hozzám hasonló emberek döntéseiért is. Öt éve blogot írok a történetemről. Úgy kellett ezt a könyvet megírnom és az olvasó úgy olvashatja el a fejezeteket, hogy az a tény már befolyásolja az írottak értelmezését: sikerült lefogynom. Ezért a sorok legalább annyira elmesélt élmények öt év vonatkozásában, mint amennyire a jelenre vonatkozó felfedezések, felismerések is. Sőt, valójában a ma megtapasztalásaira lehet igazán értelmezni a változásomat. A könyv egyszerre a múltam, a jelenem és a remélt jövőm is.

Miről írtam gondolatokat?

A ducikóma fogalmát még kövéren mondtam ki először. Ez volt az a fejemben zakatoló csillapíthatatlan éhség, ami akkor is létezett, ha már tele ettem magamat. Valójában nem az ételre voltam éhes, hanem az étel okozta űrt betöltő, mámorító hatású lebegésre, ami az imádott ízek által kerül aktiválásra.

A belső, néma hangomat, amely folyton evésre ösztönöz, meg akartam változtatni. Az egész lelki folyamatokat szerettem volna száműzni magam körül, s ezzel együtt a negatív beidegződéseket nem csak eltüntetni, hanem pozitív irányba állítani. 

Ehhez önbizalmamat kerestem, hiszen magamba vetett hitem ellensége a belső kritikusom volt. Mindannyiunkban ott él ez a terrorista kritikus. Az elme és lélek ikerhatása, aki azért lázad, hogy vegyük már észre a magunk által létrehozott pusztítás eredményét. Én kijelenthetem, hogy korábban egész nap csak ettem. Olyan károkat okoztam, amelyeket helyre hozni igen megterhelő és hosszú folyamat volt.

A kövérségem kiemelendő mintapélda volt arra, milyen az, amikor a testünkben kialakul a rendszerhiba. Az, hogy nem voltam tökéletes egészségi és lelki állapotban, kikényszerítette bennem azt, hogy figyeljek saját magamra. A lelki egyensúly kialakítása, az önértékelés fejlesztése, a belső hangok egységben tartása, az élethelyzetek rendezése nélkülözhetetlen eleme volt a küldetésemnek.

Nem számoltam azzal, hogy önmagamat megszeretni egy életen át tartó feladat lesz, annak magaslataival és mélységeivel együtt. Ha megkérdezem magamtól, hogy elégedett vagyok-e ma az életemmel, a múltbéli döntéseimmel, a jelenlegi élethelyzetemmel, akkor grimaszolva tudnék válaszolni. Mert van, amiben nagyon jól tudtam érvényesülni, de ez a fránya testsúlykérdés egy durva vakfoltom volt - kár lenne abban a hiú ábrándban élni, hogy ez nem is marad így életem végéig.

Előítéletekkel és az azokból fakadó sztereotípiák által nőttem bele az öngyűlöletembe. Hogy egészen pontos legyek, nekem sosem magammal volt igazán bajom, csak a testem zavart. A mai világban másnak lenni nem előny. Ha valaki más, például kövér, egy olyan csoport tagja, amelyben automatikusan hozzákapcsolnak mások jelzőket: lusta, büdös, beteg, boldogtalan, gyenge, szánalmas. És ezt személyesen meg is tapasztaltam.

Azt gondoltam, elég lesz majd csak lefogynom, s egyszerre megváltozik minden. Nem foglalkoztam azzal a jövőbeli lehetőséggel: mi lesz a bőrömmel. Majd egyszer csak ott álltam, ezzel a kegyetlen állapottal. A kilók eltűntek, de maradt a bőrfelesleg. És szingli voltam. A kérdés ott lebegett előttem: hogy fog így engem bárki elfogadni. Nem láttam olyan alternatívát magam előtt, hogy ezzel képes lennék életem végéig megbirkózni, ezért csak azt az utat láttam, hogy sebészi kezek alá fekszem.

Könyvem társfőhőse B. A vele való ismerkedési folyamatomat és párkeresési vágyaimat taglalja a lelki vívódásom szemszögéből minden róla szóló fejezet.  Számomra mindig is nehézséget jelentett a párválasztás. Miközben az egyetlen dolog, ami igazán számított az életemben: kapcsolódni más emberekkel. Végtelenül szerelmes típusnak gondolom magam. Hol kellene ismerkednem? Kivel? És hogyan? Ezekkel a kérdésekkel egyedülállóként sokszor szembesültem. Az online társkeresés a magamfajta ábrándozó léleknek nagyon nagy csapda, mert egy fantáziaképhez és nem pedig valóságos emberhez kezdek vonzódni, mégis belevágtam. És... olyan szépen kezdődött. Berobbant az életembe, akár egy üstökös. Utólag tudom, már ekkor kudarcra volt ítélve minden közöttünk, mert nincs olyan férfi, aki az én elhanyagolt lelki világom hirtelen történő felszabadulását kezelni tudta volna villámhárító nélkül. Másodpercek alatt vibráltam. Az esték, amiket vele töltöttem, átlöktek egy olyan síkra, ahol lubickoltam az ő férfias aurájában. Gyakran csak egymás mellett feküdtünk az ágyon. A kezével simogatta a hajamat, az arcomat és én örökké a szakállán hagytam a tenyeremet. Beleszerelmesedtem abba a szinte fekete, vad szakállrengetegbe. Amikor ennek egyik napról a másikra vége lett, összetört a szívem egyik fele. Azért mondom, hogy csak az egyik, mert a másik fele mindig is bitang erős marad. Azzá érett mellettem, az elmúlt öt, életmódváltással töltött évemben.

Pillangószárnyakat növesztenék vagy várat építenék ebből a nagy fájdalomból, hogy könnyebb legyen elfogadni a változást. Vágyom arra, hogy teljesen otthonra találjak a testemben, ismét szingliként. Békében legyek a testemben, a lelkemmel, ez a küldetésem. Vágyom önmagam megbocsátására. Tudom, hogy a szeretetre éhes személyiségem észlelése torzult. A szívem mélyén bizonytalan vagyok abban, hogy szeretnek-e engem, illetve képtelen vagyok eléggé szeretni önmagamat, és ezért sebezhetőnek érzem magam. Jellemzően sok időt töltök azzal, hogy a problémáimon rágódok, és megpróbálom mások reakcióit értelmezni. A változni akarásom folyamatának lényege: ismerjem fel a belső pszichés programozottságomat, és teremtsek valamiféle távolságot tőle. A saját viselkedésmintáim, berögzült programjaim megértése fog képessé tenni arra, hogy változhassak olyan módon, hogy új döntéshozatali utakat jelölhessek ki.

Ebben az életszakaszomban senkihez nem illettem, mert meg kellett tapasztalnom, miben kell fejlődnöm, hogy más programok üzemeljenek bennem. Nem a félelem-központúság, nem a szeretetéhség, hanem az önelfogadásomból sugárszó egyszerű létezés. Kapcsolódni szeretnék valakihez, nem pedig kötődni. Introvertált személyiségem jegyeiben úgy érzem, most felszabadultam és megkerestem magamban a válaszokat évek óta feltett kérdéseimre: Ki vagyok én, miért voltam kövér és hogyan tudok a tapasztalatokból egy boldog életet felépíteni, ahol nem kompenzálok és nem szeretek túl.